Megjelent az Egyházfórum 2011/4. számában
Első alkalommal került sor a „FIDENTIA PRO ECCLESIA” (bízó bátorság az egyházért) emlékplakettek átadására 2010. szeptember 20-án Pécsett. A kitüntetettek Uzsalyné dr. Pécsi Rita és Csizmadia Zoltán voltak. Alább az ott elhangzott beszédet közöljük. A plakett átadásáról egy rövid videó is megtekinthető a You tube-on.(A szerk.)
Az Egyházfórum folyóirat indulásának 25. évfordulója alkalmából emlékplakettet alapítottunk „FIDENTIA PRO ECCLESIA” néven, melynek jelentése: bízó bátorság az egyházért. Az alapító okirat szerint „a plakett olyan személyeknek adható, akik keresztény hitükből fakadó szabadsággal és bátorsággal nem mindennapi lépésre szánták el magukat valamelyik magyarországi keresztény egyház megújulása, megtisztulása és hitelének helyreállítása érdekében. Különösen azok érdemelnek elismerést, akik akkor sem riadtak vissza, amikor különböző támadásoknak voltak kitéve, vagy egzisztenciájuk is kockán forgott”.
Az emlékplakett elkészítésére Vénusz Ervin Nívó-díjas ötvös- és szobrászművészt kértem meg. Az egyoldalas dombormű két egymásnak nyújtott kezet ábrázol, amelyek közül a jobboldalin egy szög által ejtett seb helye látható. Fölötte a következő felirat: FIDENTIA PRO ECCLESIA.
Nem tagadom, a művész tervezete először meglepett. Mi köze két egymás felé nyújtott kéznek a plakett jelentéséhez? Én inkább valami erőt, bátorságot, elszántságok kifejező ábrázolásra gondoltam. A művésszel való beszélgetés döbbentett rá a dombormű mély jelentésére. Manapság annyi kéz után kapkodunk. Az egyházban is sokan politikusok, világi hatalmasságok kezét, esetleg pénzt osztó kezét keresik, netán illegális ügyletekbe bonyolódnak. Ma kifejezett bátorság kell ahhoz, hogy valaki ne ezeket, hanem Krisztus sebes kezét ragadja meg. Bízó bátorság az egyházért azt jelenti, hogy végső reményünk Krisztus. Persze, könnyű ezt mondani, de nehezebb megtenni.
Mit is jelent Krisztus kezét megragadni? Talán azt, hogy nem ápolunk jó kapcsolatot a világi intézmények felelőseivel, vagy nem fogadjuk el az állami támogatást, esetleg nem gazdálkodunk okosan az egyházon belül? Nem erről van szó! A bátorság mint a sarkalatos erények egyik a gyávaság és vakmerőség között húzódik. Az előbbi példánál maradva a gyávaság azt jelenti, hogy csak a világi hatalmasságok keze után kapkodunk, csak ügyeskedünk, és bár ajakkal megvalljuk, valójában nem Krisztusban bízunk („Ez a nép ajkával tisztel engem, de szíve távol áll tőlem”, Mt 15,8.). A vakmerőség pedig azt jelenti, hogy a realitásokat hagyjuk figyelmen kívül, szakmai hozzáértés nélkül vágunk bele a dologba, és valami szent révülettel csak Krisztus kezét markolásszuk. Bátornak az tekinthető, aki tudja, meddig támaszkodhat a világi dolgokra, és mikor kell azokat elutasítania. Mindez nem könnyű. Még nehezebb a helyes megkülönböztetés akkor, ha a határ nem a világ és egyház között, hanem az egyházon belül húzódik, különösen pedig akkor, ha a kétes ügyletekben az egyházvezetés is érintett lehet. A legtöbb hívő ilyenkor valamilyen ideológia vagy rosszul értelmezett tekintélytisztelet miatt visszahőköl. Valójában azonban nem tesznek mást, mint Krisztus kezét utasítják el, inkább választják a huncut összejátszást, mint a krisztuskövetést.
A FIDENTIA PRO ECCLESIA emlékérmet első alkalommal ma két olyan személy kaphatja meg, akik példát mutattak a reményteli, Krisztusban bízó bátorságra, akik ellenálltak mind a gyávaság, mind a vakmerőség kísértésének, holott a józan ész és tágabb környezetük erre intette volna őket. Tágabb környezetet mondok, mert a szűkebb – szülők, házastársak, néhány barát és kolléga – mellettük állt, támogatta őket, így ez az érme egyben az ő elismerésük is.
A ma kitüntetendő egyik személy egy beszélgetés során így vallott: „Talán mondhatom, hogy gyerekkoromtól kezdve készülhettem a kudarcokra és az örömökre is… Láttam, amint édesapámat félreállították a pályáról, letörölték egy darabig. Helytállásukban óriási bizalmat, Istenbe kapaszkodást tapasztaltam… A mi feladatunk, hogy küzdjünk…, de mindenképp Isten kezébe kell helyezni a dolgokat és magunkat.” Bátor kiállásáért megrágalmazták és megbuktatták, mégis úgy vélekedett, hogy „nem vesztettünk, semminek sincs vége! Most még fontosabb, mint valaha, hogy megmutassuk az utánunk jövőknek, a gyerekeknek, hogy érdemes az igazságért küzdeni, és így érdemes ehhez az egyházhoz tartozni“. Bizonyára tudják, kiről van szó: Uzsalyné dr. Pécsi Ritáról, aki gyerekekért, kollegákért, szülőkért, egy keresztény szellemű iskoláért küzdött, de az egyházmegye vezetése eltávolította. „Az események sodrásában az egyházképem valamelyest átalakult. Sokkal fontosabb lett a hordozó közösség, sokkal több erőt ad a testvérek hite”, nyilatkozta.[1] Rita, köszönjük, hogy példát adtál nekünk!
A kitüntetendő másik személy egészen más szerepet játszott a Pécsi Egyházmegye közelmúltbeli eseményeiben. Ő így vallott magáról: „Katolikus papként szolgáltam a pécsi egyházmegyében, majd egy komolyabb válság után családot alapítottam. Jelenleg nagycsaládosként élem mindennapjaimat… Papként óhatatlanul beleláttam a színfalak mögött zajló eseményekbe. Láttam, hogy egyre jobban elszakad a vezetés a hívektől, a paptestvérektől.” Mindazt, amit az egyházmegyében tapasztalt, megpróbálta elfelejteni. „Amikor otthagytam a papi szolgálatot, megfogadtam, hogy nem foglalkozom viselt dolgaikkal, mert az egészségem kárára menne”. A szeptemberi közleményemre (miszerint a gazdasági igazgató menesztése mögött a vatikáni vizsgálat állhat) adott püspökségi válasszal, amelyben jogi lépésekkel fenyegettek meg, azonban betelik nála a pohár: A püspökség közleménye „nagyon felháborított, mert azt mutatta, hogy… még mindig azt hiszik, hogy bármit megtehetnek, bárkit tönkretehetnek, nekik nem esik bántódásuk, ők mindig csak nyernek”.
A lépés, amire rászánta magát, nem volt mindennapi: egy közel negyven rendbeli feljelentést tett a rendőrségen a pécsi egyházmegye vezetése ellen. Névtelenül, mert, mint mondta, tartania kellett bizonyos retorzióktól, amelyek így is bekövetkeztek: hétfőn küldte el a feljelentést, a püspökség pedig már szerdán megtudta, ki volt a följelentő, ugyanazon hét péntekén pedig a főnökével való közös megegyezéssel már távozott a cégtől, aminek egyébként semmi köze az egyházhoz és püspökséghez. „Kiderült, hogy a püspökség az összes médiát figyelte, hogy megtudja, ki az írás szerzője. Amikor kiderült, fölhívták a főnökömet…, aki megijedt, hogy a püspökség a cégén áll bosszút. Ügyvezetőm félelmét én is jogosnak találtam, ezért elfogadtam javaslatát, hogy jobb, ha felmondok. Korábban is tapasztaltam, hogy az egyházmegye vezetése a megfélemlítésre épít. S ez a félelem a mai napig jelen van. Sokan még ma sem mernek megszólalni”, bár időközben több feljelentés is történt.
Közel egyéves anonimitás után most kerül nyilvánosságra az első feljelentő neve: Csizmadia Zoltán. Mint a már idézett interjúban fogalmazott, azért szánta rá magát a szokatlan lépésre, mert az érintett személyek életvitelükkel, cselekedeteikkel folyamatosan rombolták az egyház erkölcsi hitelét, mérhetetlen károkat okozva ezzel az egész magyar katolikus társadalomnak.[2] Pályamódosítása miatt jól tudta, hogy ha beavatkozik az egyházmegye ügyeibe sok, és kemény támadás fogja érni. Az egyház hitele azonban fontosabb volt neki, mint személyes megítélése és a várható támadások miatti aggodalom. Bátor magatartásáért kapja meg a FIDENTIA PRO ECCLESIA emlékérmet.
A pécsi fejlemények kapcsán bizonyos egyházellenesség tapasztalható. A reakciók érthetőek, mégsem árt fölhívni a figyelmet, hogy az elindult tisztulási folyamat az egyházból ered. A rendőrségi nyomozásnak eddig nincs látható eredménye, a gazdasági igazgató elmozdítását viszont még a feljelentés előtt a Vatikán kezdeményezte, akárcsak a püspök lemondását is, igaz, ez utóbbit már a botrányok hatására.
Befejezésül egy pécsi fiatalember, Szőcs Ákos mondja el „Ha hited páncélod” című versét. Szőcs Ákos – úgy tudom – nem egy hívő keresztény ember, de a hitből fakadó élet megihlette.
WILDMANN JÁNOS
HA HITED PÁNCÉLOD
(EGY TISZTELETRE MÉLTÓ EMBERNEK)
| Ha hited páncélod, S páncélod fegyvered, Vérontás nélkül, A sereget megvered. Lepattan a becsületről, |
Egyedül állsz szemben a széllel, Esővel, tűzviharral, Igazad kiáltod az égre, Dacolsz minden haraggal. Emberként állsz a csatatéren, |
Szőcs Ákos
[1] Egyházfórum 2008/1-2, 53-55.
[2] Egyházfórum 2011/1, 35-38.