AZ ÚJ PÁPA SZLOVÁKIAI ÉRTÉKELÉSÉRŐL
Általában minden reformszemélyiségről megoszlanak a vélemények. Szlovákiában is kezdettől fogva volt egy olyan csoport, amelyik üdvözölte az új pápa lépéseit. Szimpatikus, hogy például nem hajlandó az Apostoli Palotában lakni, személyesen felhív valakit telefonon, megőrzi szabadságát a vatikáni apparátussal szemben, és szimpatikusak egyéb hasonló tettei és reményteljes szavai is. Rokonszenves, ahogy az új pápa a szegények oldalára áll, valamint ama meggyőződése, hogy sokféle Istenhez vezető út létezik.
Új jelenség, hogy inkább az egyháztól eltávolodott és kereső emberek érzik jólesően megszólítva magukat általa. Mindez a társadalmi nyilvánosságban zajló diszkusszióban is megmutatkozott, ahol most sokkal többet és nyíltabban beszélnek az egyház és a pápaság témájáról, és gyakrabban teszik ezt pozitív kicsengéssel. A lelkipásztorkodás során is azt lehetett tapasztalni, hogy a pápáról jóindulatúan és előítéletektől, félelmektől mentesen, valamint szívesen beszélnek, és sok olyan vonást találnak benne, melyek hasonlóak az övékéhez és összekötik vele. Egyszeriben az egyház ellenzőivel és számos nem hívő emberrel is lehetséges közös véleményre jutni, amennyiben a pápára terelődik a szó.
Kezdettől fogva volt egy olyan csoport is, mely csaknem ijedtnek és aggályoskodónak tűnt. Valami ahhoz hasonló zajlik, mint amit a Focus német hetilap fogalmazott meg: „ellenállás formálódik köröskörül a glóbuszon”. Az USA-beli püspökök a „liberális beszólásoktól” tartanak, aggódnak a latin-amerikai papok, akik hosszú évek óta harcolnak a kommunistákkal (most pedig attól félnek, hogy elveszítik ellenségeiket), a lengyel klérus, amelyik attól tart, hogy a konvencióktól eltérő, szokatlan stílusával a pápa tönkreteszi az egyházat, némely teológusnak pedig szintúgy megvannak a maga félelmei (vö. „Reform-pápából zsinati pápa?” in: Christ in der Gegenwart (CiG), 2013/44. szám, 492. o.).
Az egyházi médiumokban egyszeriben többet hivatkoztak a korábbi pápákra (mindenekelőtt II. János Pál pápára), és gyakrabban idézték őket, mint a hivatalban lévőt. Egészen mostanáig érezhető a levegőben egyfajta bizonytalanság, amikor egyszeriben így szólnak a Vatikánból, hogy például „a cölibátus nem dogma, ennélfogva vita tárgyát is képezheti (CiG, uo. 429. o.), vagy a pápa ama nézetének ad hangot, hogy az újraházasodottak ügyében „irgalmas bánásmódot” kíván meg (vö. „Újraházasodottakról – és a szentségekről” in: CiG, 2013/41. 472. o.).
A csoportoknak és az állásfoglalásoknak ez a két fajtáját minden egyházközségben megtaláljuk. Mindig lesznek úgynevezett konzervatívok, illetve olyanok, akik biztonságot szeretnének, s hogy nyugton hagyják őket. A Roma locuta – causa finita beállítódás meghatározó az ehhez a típushoz tartozó hívők számára: a hitet egy katekizmus kész és végérvényes válaszaiként fogják fel. Amint nyílt kérdésekkel és titkokkal szembesülnek, tüstént elbizonytalanodnak, és tanácstalanokká válnak, mint akik erejüket meghaladó nehézségekbe ütköztek. Némelyik plébánosnak is „könnyebbséget” jelent, ha azt hallja a hívőktől egy döntési helyzetben, hogy „úgy lesz, ahogyan Ön mondja”, esetleg a püspöküktől kapnak valamilyen világos és egyértelmű utasítást, és ezután egyszerűen az engedelmességi kötelességre hivatkozhatnak.
A pápa által hirdetett új utak, elengedhetetlen reformok és az új nyelvhasználat iránt csupán a hívők egy része tanúsít megértést és látja be értelmüket, miként ama pápai útmutatásét is, hogy a lényegesre, ne pedig az egyházi előírásokra és dogmákra összpontosítsunk. A vidéki egyházközségekben és hagyományosabb miliőkben azonban gyanúsnak és liberálisnak tartják ezeket, az új pápával együttvéve.
A BEZÁK-ÜGY
Szlovákiában van egy negatív értelemben kirívó példánk erre az egész helyzetre – Bezák érsek visszahívása a Nagyszombati Érseki Egyházmegye éléről 2012 júliusában. Három esztendő múltán hívták vissza a most 53 éves redemptorista Róbert Bezákot érseki hivatalából. Bezák saját szavait idézve: anélkül, hogy bármilyen okot megneveztek volna. Elődje, Jan Sokol érsek könyvelésének a rendbe szedésével kezdődött az egész. A könyvelés oly kaotikus és oly gyanús volt, hogy vele kapcsolatban Bezák vizitációt és vizsgálatot kért a Vatikántól. Az odalátogató megbízott vizsgáló, a csehországi Jan Baxan püspök, a pénzügyek helyett Bezák tevékenységét vizsgálta. Az egyházmegye közgazdásza, Vladimir Bajan tanúbizonysága szerint a vizitátor Baxan egyáltalán nem is a gazdasági ügyek iránt érdeklődött, hanem csupán csak különféle pletykatörténetek és intrikák érdekelték (vö. Vrabec Mária: Vallomás, Navi Graf, 2013., 110. o.).
Bezák ezt követően tizenkét olyan kérdést kapott a Vatikánból, melyek tisztességes ember szemében szóra sem érdemesek: miként viselkedik, jár-e úszni, jár-e tornaterembe stb.1 Egyedül a levél előszavában állt a gazdasági műveletektől való tartózkodásra vonatkozó tilalom. 2012. június 26-án Bezák Monsg. Mario Giordana nunciustól kapott egy levelet, amelyben felszólították, hogy hét napon belül hagyja el az egyházmegyét. Mind a mai napig nem tették számára lehetővé, hogy látogatást tegyen a pápánál. A visszahívás okait sem a nuncius, sem pedig Marc Quellet bíboros, a Püspöki Kongregáció prefektusa nem nevezte meg. Csupán annyit mondtak, hogy a pápa visszahívta Bezák érseket, és hogy engedelmesnek kell lennie. Nem derítettek fényt a titokra sem a Schönborn bíborossal Bécsben, Duka bíborossal Prágában és Erdő bíborossal Budapesten folytatott beszélgetések sem.
Bezák állításai szerint Sokol pénzügyi machinációiba számos nagyhatalmú személy keveredett bele, és sokkal hatalmasabb erők döntöttek személyéről (Vrabec, 137.). Bezák sem püspöki, sem pedig papi tevékenységet nem folytathat Szlovákiában. Engedelmességi megfontolásokból kollégái és számos pap is hátat fordítottak neki. Sőt, még Szlovákiából is el kellett költöznie, anélkül, hogy kiközösítették, felfüggesztették, bíróság elé állították és megbüntették, vagy legalább indoklásban részesítették volna. Jelenleg egy kis kolostorban él, Olaszországban.
Ami hátramaradt: számos nyitott kérdés, csalódás, felháborodás és egy megosztott társadalom. Sőt, mi több: Bezák előtti és utáni időkről beszélnek. Az egyik oldalhoz tartozók olyannyira engedelmesek, hogy nem is akarnak hallani többé az ügyről. Az indokolatlan vádaskodások bennük azt a meggyőződést eredményezték, hogy Bezáknak súlyos bűn nyomja vállát, emiatt küldte el a pápa. Az közelmúltban több ezer példányban megjelent Vallomás – Beszélgetés Róbert Bezákkal című könyvről nem vesznek tudomást, és valótlanságok gyűjteményeként utasítják el.
Másrészt, Bezákot a nyilvánosság széles köreiben nagymérvű rokonszenv övezi, könyvét pedig egész Szlovákiában az utolsó példányig eladják. Éppúgy, ahogy Ferenc pápa vallásos és nem vallásos emberek közös témája lett, ugyanúgy Bezák is, akiről sokan beszélnek a magánszférában és a társadalmi nyilvánosságban is, vallási felekezetre és hitre való tekintet nélkül. Mindnyájukra vonatkozik a bibliai mondat: „csak az igazság tesz szabaddá titeket”. Bertone bíboros még hivatali ideje alatt mintegy tizennégyezer háromnyelvű tiltakozó levelezőlapot kapott Szlovákiából. Halík, a neves cseh teológus, nyilvánosan is Bezák mögé állt. Sokáig a közmédiumok is jelentős szlovák személyiségként foglalkoztak vele.
Megválaszolatlanul maradt viszont több kérdés, mint például: miért kellett egyáltalán létrehozni egy ilyen titokzatos ügyet? Ha Bezák valóban vétkes, akkor miért nem szabad megnevezni bűnét? Kinek állt útjában? Kik azok, akik a pápára hivatkozva megvádolták őt, feltehetőleg azért, hogy ezzel néhány egyházi személyt védelmükbe vegyenek Szlovákiában és a Vatikánban? Bezák szerint visszahívása mögött mindenekelőtt a pénz van. E tekintetben érdekes lesz figyelemmel kísérni, hogy vajon a pápának a szegénység melletti opciója efféle egyházi területeket és ügyeket is el tud-e majd érni, és képes lesz-e befolyásolni.
A decentralizáció érdekében való fáradozás a legutóbbi pápai megnyilatkozások értelmében, miszerint „a pápa nyugodt körülmények között fogja meghallgatni valamennyi oldalt, és oda utalja vissza az adott ügyet, ahová tartozik” (CiG, 2013/44, 492. o.) az éretlen társadalom és egyház számára további katasztrófához vezethet.
Ha már újságírók és diákok is találkozhatnak a pápával, vagy vele telefonbeszélgetést folytathatnak, kívánatos volna, hogy egy érsek is találkozhasson vele, még akkor is, ha csak egy Szlovákia nevű kicsiny országból jön. Kevesebb kárt okozna az egyháznak és a társadalomnak egyaránt például egy, a hierarchiában elkövetett pénzügyi visszaélésről való beismerés, mint a hazugságok, az eltusolások és a megoldásnak a végtelenségig történő elodázása.
A PÁPAI REFORMOK ESÉLYEIRŐL ÉS GÁTJAIRÓL
Itt mindenekelőtt a Vatikáni Kúria reformjára gondolok. Nem szabad, hogy ennek a szűrő vagy a cenzúra feladata jusson. Kérdéses, hogy a pápának sikerül-e megszabadulnia a Vatikánon belüli félretájékoztatásoktól és személyekhez kötődő mesterkedésektől. A régóta, biztos szabályok alapján működő kúriai rendszer e tekintetben leküzdhetetlen akadállyá válhat.
Ennek ellenére elképzelhető, hogy például a valamennyi földrészről érkező bíborosi nyolcak grémiumának köszönhetően a különböző országok problémái mégiscsak a korábbinál rugalmasabban és objektívabban érik el a pápát. Ily módon a kúria nem csak a püspököket és a püspöki konferenciákat, hanem az egyes papokat és egyházközségeket is képes volna támogatni a számukra felmerülő kérdésekkel kapcsolatban, és képes volna helyben megoldani gondjaikat (vö. CiG, 2013/39, 430. o.)
A PÁPA SZEMÉLYES PÉLDÁJA
Remélem, hogy mindennél nem csupán veleszületett mentalitásról és temperamentumról, hanem új utak bátor megnyitásáról van szó. Amennyiben a pápa megvallja a bűnöket („Íme, ez vagyok én: olyan bűnös, akire rátekintett az Úr” (CiG, uo. 430. o.), úgy komolyan is gondolja ezt és a szolgálatot is. Nem populizmusról van szó, hanem olyan, valamennyi papnak szóló jeladásról, mely arra int, hogy többé ne klerikálisan és nagyhatalmú fejedelemként lépjenek fel. Mindennek pedig a kölcsönös párbeszédre és gyakorlati kérdésekben megnyilvánuló szolidaritásra is ki kell hatnia, mind egymás között, mind az egyháztól eltávolodottak, egykedvűek és a keresők viszonylatában. A pápa erőteljesen hirdeti az olyan lelkipásztorkodást, mely nemcsak a katolikusoknak viseli gondját, hanem minden egyes embernek, mivel „Isten minden egyes személyben ott lakozik, és valamennyi emberrel együttesen kell új utakat keresnünk és találnunk”. Szükséges volna, hogy a jövendő lelkipásztorok nevelését ezzel a célkitűzéssel kezdjük.
JÚLIUS MARIAN PRACHÁR
katolikus pap, Pozsony
HIMFY JÓZSEF FORDÍTÁSA
1 Ld. Vatikáni kérdezz-felelek, in: Egyházfórum 2013/2, 9-15. (A szerk.)