A Magyar Katolikus Egyház az Irgalmasság Szentévében

Interjú dr. Beer Miklós váci megyéspüspökkel

Egyházfórum – a továbbiakban EF: Püspök Úr, a katolikus szó jelentéséből (’egyetemes’) kiindulva kérdezem: mennyire egyetemes az Egyház? Nyilván beleértve az egyetemesbe az egységest. Ebből a szempontból, mondjuk, meglehetős különbséget látok egyes lengyel vagy egyes osztrák főpapok megnyilvánulásaiban.

Dr. Beer Miklós – a továbbiakban BM: Az Egyházban az ellentétek egyben sokszínűséget is jelentenek. Ferenc pápa stílusa, világlátása, bölcs szava mindnyájunkat felkavart, meglepetés volt ő mind a papság, mind a hívők számára. Sokak számára megdöbbentő a markáns szembenézés a szegénységgel, az ökológiai válsággal, a modern gazdaság anomáliáival. Persze, mindez nem előzmények nélküli. Csak utalnék XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál pápákra. Egy lengyel pápa a Varsói Szerződés országából! Most pedig egy pápa Dél-Amerikából!

A különböző szemléletek azonban megférnek egymással. Egyházmegyei zsinatunk mottóját idézném:

Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot,
Hogy megváltoztassam, amit lehet,
És adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

(Assisi Szent Ferencnek tulajdonítva)

Meg kell tudni különböztetni a formát és a tartalmat. Az Egyház élő valóság. A megszokás megbénít. Állandó megújulás kell, a tavalyi hitünkkel idén már semmit nem érünk. Hűség az Evangéliumhoz, Krisztushoz.

Nagyon fontosak az ökumenikus kapcsolatok. 500 év kellett ahhoz, hogy a reformációt ne elszakadásnak lássuk! És a reformáció is reformokra szorul. Utalnék itt Klaus Douglass könyvére (Az új reformáció – 96 tétel az egyház jövőjéről).¹¹

A tridentista társaság szánalmas. A háttal misézés – lehetőleg csipkés fodorban – bajnokai. Konzervatív emberek. Elbújnak a szabályok mögé, ez egyébként mindig nagy kísértés, hogy ne kelljen felelősséget vállalni. Elő van írva – mondják –, ott van a Denzingerben, mosom kezemet. Ferenc pápa azzal szembesít, hogy ez elárulása az Evangéliumnak. A szent liturgiában a formáért nem áldozhatjuk fel a tartalmat. Ez a történelmi szemlélet teljes hiánya, hiszen volt zsidó, volt római öltözködés, van ortodox liturgia stb. Ki dönt? Melyik kort választjuk? Mi az etalon? A liturgia az életet szolgálja, és nem fordítva.

A házassági jog a másik vitatott terület.

Ferenc pápa nagyon világosan beszélt: az elváltaknak és az újraházasodottaknak is helyük van az Egyházban – ezt sokan nem tudják elfogadni. Szintén tőle származik a sínpárhasonlat. Az egyik sín az eszmény, a másik a valóság: az elváltak, újraházasodottak stb. Mi itt élünk. Mindkét sín párhuzamosan létező, a sínpár sínei egy irányba futnak. A történelemben mindig így volt, ezt világosan kell látni. Az ellentétek is segítik a megújítást.

EF: Beszéljünk a nőkről, a nők helyzetéről! Sokáig alárendelt szerepet töltöttek be, mind a társadalomban, mind az Egyházban.

Ferenc pápa minden beszédében férfiakról és nőkről beszél, s nem azt mondja: Kedves testvéreim! A keresztény antropológiában férfi és nő egyenrangú. Ezt Szent Pál is így tanítja. De, elismerem, a gyakorlatban nehezen tudjuk levetni a megkülönböztetés örökségét. Néha még Szent Pál sem veszi észre, hogy nem tud szabadulni a zsidó hagyománytól. De mi Jézusra figyeljünk: aki szombaton gyógyít. Szembemegy a zsidó hagyománnyal. És Jézus nem ítélte el a házasságtörő asszonyt, csak arra intette: többet ne vétkezzen!

A keresztény családban is sokáig egyértelműen a férfi volt az úr, lassan-lassan formálódik ez, kerül a helyére az egyensúly. A női méltóság nem eléggé elismert, még a számtalan Mária-kultusz ellenére sem.

Tudom, mindennek kapcsán felmerül a női papság, vagy – ehhez kapcsolódóan, óhatatlanul vannak áthallások – a homoszexuálisok pappá szentelése stb. Ez utóbbi szerintem helytelen lenne. A papi szolgálatot választónak hitében és életvitelében példaadónak kell lennie. Odaadott életnek.

A nők pappá szentelése – na, azt nem. Ez inkább érzés, nem tudnék racionálisan érvelni. Édesanyám azt mondta: a nők nem erre valók [nevet]. Nem érv, tudom. A nő semmivel sem alacsonyabb rendű. Ugyanakkor a nő sajátosan irgalomra és a szeretetre teremtetett, maga a megértő gondoskodás, de más a közösségi szerepe. A női politikusokat sem kedvelem. Valahogy felborul egy kényes egyensúly. A nők szerepe optimálisan olyan, mint a diakonisszáké a protestáns egyházakban. Anyukám ezt mondta…

És Jézus Krisztus is férfi volt.

EF: De, tudván tudva, hogy a három isteni személy egylényegű, Isten is férfi?

BM: Az Úristen női megnyilvánulásban? Nem tudjuk. Ez titok. De ami számomra a legelfogadhatóbb: a Jézus Krisztus – Szűz Mária modell.

EF: Egy idős jezsuita barátom megállapítása szerint baj van a papneveléssel, általában sincs túl hízelgő véleménye a mai papságról. Püspök úr hogy látja ezt?

Igen, ezen a területen is reform kell. Ma szinte már csak egyetlen feltétele van annak, hogy valaki pap lehessen: ne legyen felesége, és természetesen barátnője sem. Bocsánat, hogy Marxot parafrazeálom, de fejéről a talpára kell állítani a rendszert. Felnőtt, hitében-személyiségében érett, művelt, tapasztalt emberek legyenek a papok, és teljesen másodlagos, hogy családosak-e, vagy nem. Nem pedig éretlen kamaszokat papságra erőltetni. Én úgy képzelem, bár már nem sok van hátra püspöki szolgálati időmből, hogy fogok én még nős férfiakat pappá szentelni. Nem a cölibátussal van bajom. A cölibátust nem kell eltörölni. Olyan életforma, elsősorban szerzetesek számára, amely csodálatos életlehetőségeket kínál, és kétségtelenül transzcendens üzenetet hordoz.

Ha jól tudom, az egyiptomi koptok a mai napig, ha a vezetőjük meghal, mélyen meggyászolják, imádkoznak, majd kiválasztják a közösségből az utódját. Én ezt helyesnek tartom. A mi világunkban túlságosan intézményesített a papi szolgálat. Felnőttképzés kell, igényes felnőttképzés! Mint a koptok… Negyven év körüli férfiak, s hívjuk meg őket, ne pedig ők jelentkezzenek papnak! Jézus is meghívta, kiválasztotta az apostolait. Olyan emberek kellenének, akik korszerűen tudják megfogalmazni hitünket, a legfontosabb egzisztenciális kérdéseket. Képesek a Teremtés korszerű értelmezésére, a gazdasági ellentétek értelmezésére; és legyen véleményük a politikáról! De a jelenlegi képzés nem ilyen. Tanulnak teológiát, latint, de például pszichológiát, gazdaságtant nem. Az első Péter-levélben olvassuk: „…legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek” (1Pt 3, 15–16). Nem tudnak, nem tudhatnak feleletet adni. A papi szolgálat lényege a közösség vezetése. A szemináriumban felbillent az egyensúly: a papnövendék rengeteg elméletet tanul – de nem fog tudni közösséget vezetni! Jézussal szólva: „Szánom a sereget” (Mk 8,2). A tudós papok – mint a szerzetesek – képzése más kérdés. Szent Pál szerint: „A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz” (1Kor 12,4–11). Az Egyház maradjon sokszínű: legyen jezsuita lelkigyakorlat, legyen szellemi háttér, de legyen gyakorlati spirituális is.

EF: És bízik benne, hogy ez a fajta papképzés egyszer megvalósul?

BM: Alapvetően bizakodó vagyok: fog ez változni. Jó és megható példa, ahogy a megyében a diakónusok dolgoznak. Meghívjuk őket. És ők, sajnos, kényszerből, papi funkciókat is ellátnak – ahelyett, hogy valódi diakóniai szolgálatot látnának el. Ez is a helyére kerülne, ha az arra alkalmas és elhivatott férfiakat pappá szentelhetnénk. Egyházmegyei zsinati kiadványunkból idézek: „Add, Urunk, hogy akik az Evangéliumot hirdetik, ne tanokat és bölcsességeket hirdessenek, hanem Jézus Krisztust, a megfeszítettet, aki feltámadt, és ma is él!”

EF: Azt hiszem, ezt a kérdést szinte mindenki felteszi: mi a véleménye a menekültekről, a menekültválság kezeléséről?

BM: Ferenc pápa következetesen a jézusi magatartásra int.

Világosan kell látni: ez népvándorlás. Csak az én életemben a Föld népessége háromszorosára nőtt. Szíriában ötven év alatt a hétszeresére. Mi történt ezenközben Európában? Mi itt, Magyarországon, vagyunk, jó esetben, tízmillióan. A nyugati országok népessége sem nő, elöregszenek. Létrejön egy vákuum. A nyugati társadalom, ideszámítom most Magyarországot is, az Egyházat is, elkényelmesedett. Mindennél fontosabb a gazdasági jólét. Nyugaton magasabbak a fizetések, erre irigykedünk. De hányan és hányan vannak a világon nálunk még sokkal rosszabb helyzetben! Tudja, valami olyan ez, mint a tornasor. Benne állva irigykedem az előttem állókra, a nálam magasabbakra. De nem figyelek arra, hogy hányan vannak mögöttem, az alacsonyabbak. Panaszkodunk, miközben sok magyar ember nyáron Tuniszban nyaral, télen az Alpokban síel. Egy holland házaspár nyavalygott nekem: milyen szörnyű, körbeutazták a világot, borzalmasan fárasztó és kényelmetlen volt! (Csak zárójelben: az is baj, hogy elszakadtunk a vidéktől. Pihenni, kikapcsolódni; milyen jó is lenne a világutazás helyett a falusi turizmus! Egy jó aludttej! Amikor van időnk egymásra!)

Ez a helyzet a mai Európában, ilyen a mai európai mentalitás.

Megrémülünk a menekültektől. Ezt a kényelmet feladni? Ahelyett, hogy utolérném a nyugati életszínvonalat, még másokon segítsek? Ez a lélektani ok.

A tömeges bevándorlás természetesen politikai megoldást igényel. Nincs szükség kötelező kvótára, de a háborúból és nyomorból érkezőket be kell fogadni. És nemcsak egyéni, hanem kollektív segítség kell.

EF: Az Irgalmasság Évében vagyunk…

BM: Az Irgalmasság Évében, amely tulajdonképpen Szent II. János Pál végrendelete volt, aki éppen az irgalmasság vasárnapja előestéjén halt meg.

Irgalom? A szavak szegényesek. Az isteni irgalom a legnagyobb ajándék. Ferenc pápa mindig nagyon hangsúlyosan beszél róla.

Isten gondoskodik rólunk, Isten irgalmas, és a keresztények legfőbb feladata az isteni irgalom továbbadása, az egymás iránti gondoskodás. Soha nem tudunk annyit adni, mint amennyit mi az Úristentől kaptunk. Az egész teremtett világot! Ahogy Szent Pál mondja: „Mid van, amit nem kaptál” (1Kor 4,7)? Tehát azért vagyunk mi itt, hogy amit kaptunk, azt megosszuk egymással. Isten bízik bennünk. „Ti adjatok nekik enni” (Lk 9,13) – Jézus erre tanít. Nem valamilyen csoda kell, itt vagyunk mi, keresztények, ez lenne az Egyház küldetése. Az Úristen a népvándorlással hozzásegít minket Jézus követéséhez.

A menekültek kérdését én mindig összekapcsolom a cigánykérdéssel. Megfogalmaztam erről a tavaly egy körlevelet.

EF: Igen, engedje meg, hogy ebből én idézzek, már csak azért is, mert minden gondolata a menekültekre is vonatkoztatható:

A cigányság nyomorúságos helyzetének megoldásában Egyházunknak sajátos felelőssége van. Tényként tapasztaljuk, hogy évszázadok óta velünk élnek. Arányszámuk a lakosság vonatkozásában rohamosan növekszik. A megszületett gyermekek aránya néhány megyében már elérte az 50%-ot.

Tényként tapasztaljuk, hogy a mélyszegénység elsősorban őket érinti. Az utóbbi 25 év alatt vált drámai méretűvé körükben a munkanélküliség, az analfabetizmus, az éhezés, a közbiztonság romlása. […] Keresztényként szem előtt kell tartanunk azt az igazságot is, hogy mindannyian emberként születtünk, és hordozzuk a teremtő Isten képét. Keresztényként valljuk, hogy egyedül Isten fia választotta meg, hogy hol és milyen körülmények között szülessék. Jézus Krisztus személye és magatartása vezet ahhoz az igazsághoz is, hogy mindnyájan testvérek vagyunk. Ha pedig testvérek vagyunk, akkor Krisztus követőiként felelősek vagyunk egymásért. […]

Keresztényként roppant nagy a felelősségünk. Ferenc pápánk szüntelenül szembesít bennünket a szegénység, az ártatlanok nyomorúságával. „Hogyan marad meg az Isten szeretete abban, aki – bár bőven van neki a világ javaiból, mégis –, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét?” Keresztényként nem utalhatjuk át a megoldás felelősségét másra.

BM: Tisztelem és szeretem Ferenc pápát. Gondolatai meghatározók.

Az interjút készítette:
K. P.