A magányos Isten és a holokauszt

Sokan úgy gondolják, hogy a holokauszt csak a zsidóság legszörnyűbb tragédiája, pedig ez ugyanakkor a kereszténység történetének legnagyobb tragédiája is. A kereszténységé, amely nemcsak hagyta tombolni ezt az őrületet, hanem évszázadok során – bár akaratlanul – létrejöttéhez hozzá is járult. Nem könnyű felismerés, de másként csaknem felfoghatatlan, hogyan jutottak el ide olyan országok, amelyek lakósságának döntő hányada önmagát keresztényként határozta meg. Könnyű felmentést jelentene, ha azt képzelnénk, hogy sátáni erők által megszállt szadista őrültek tették az egészet. Azonban ez nem igaz. A legrettenetesebb annak a belátása, hogy a népirtásban résztvevők többsége egyszerű átlagember volt, aki „tette a dolgát”: irányította a vonatokat, begyűjtötte a törvényben előírtakat, vezette a kimutatásokat, és kezelte a Ciklon-B gázt előállító gépsorokat. Munka után hazament, és megsimogatta a gyereke fejét. És volt egy hatalmas tömeg, amely legalábbis sejtette, mi történik, de hallgatott és elfordította a fejét. Persze, hogy voltak szadisták is, de nem ez volt a többség.

Sokan úgy gondolják, hogy a holokauszt csak a zsidóság legszörnyűbb tragédiája, pedig ez ugyanakkor a kereszténység történetének legnagyobb tragédiája is. A kereszténységé, amely nemcsak hagyta tombolni ezt az őrületet, hanem évszázadok során – bár akaratlanul – létrejöttéhez hozzá is járult. Nem könnyű felismerés, de másként csaknem felfoghatatlan, hogyan jutottak el ide olyan országok, amelyek lakósságának döntő hányada önmagát keresztényként határozta meg. Könnyű felmentést jelentene, ha azt képzelnénk, hogy sátáni erők által megszállt szadista őrültek tették az egészet. Azonban ez nem igaz. A legrettenetesebb annak a belátása, hogy a népirtásban résztvevők többsége egyszerű átlagember volt, aki „tette a dolgát”: irányította a vonatokat, begyűjtötte a törvényben előírtakat, vezette a kimutatásokat, és kezelte a Ciklon-B gázt előállító gépsorokat. Munka után hazament, és megsimogatta a gyereke fejét. És volt egy hatalmas tömeg, amely legalábbis sejtette, mi történik, de hallgatott és elfordította a fejét. Persze, hogy voltak szadisták is, de nem ez volt a többség.

Nagyon hosszú folyamat előzte meg ezt a tragédiát. Sok évszázad. Tagadhatatlan, hogy az antijudaizmus benne van a keresztény tanításban. Nézem a Szentírás egyik legvitatottabb mondatát: azt a részt, amelyben Pilátus Jézus elítélésekor kezét mossa, és „Erre az egész nép így kiáltott: >Vére rajtunk és a fiainkon!<” (Mt. 27,25). Minden ott levő ezt kiáltotta volna? Kétlem, mert akkor azok is így kiáltoztak volna, akik a történtekről a Szentírásban beszámolnak. Az Újszövetségi Szentírásomat 1990-ben adták ki, és ez az 1955-ös kiadás utánnyomása. Szentírásomban ehhez a sorhoz a következő magyarázat található: „Ezzel a zsidó nép Isten és a történelem előtt magára vállalta Jézus megölésének felelősségét.” Vagyis ezzel a zsidó nép megátkozta önmagát.  Jézus elitélése egy zárt udvaron történt, ahol legfeljebb 4-5 ezren fértek el. Akkor a zsidóség létszáma 4-5 millió volt, vagyis a teljes népesség ezreléke lehetett csak ott. Ez lenne a „nép”? És ha ez az átok a „nép” minden tagjára vonatkozik, függetlenül attól, hogy ott volt-e, vagy sem, élt-e akkor, vagy sem, akkor ez nem vonatkozik arra a pár halászra is, aki Jézus tanítványa volt, sőt Jézus Anyjára is? Ezt a gyilkos ostobaságot hogyan lehetett leírni Auschwitz után? Nihil obstat? Hát semmit se tanultunk?

Ráadásul, Jézus többször is megjövendölte, hogy Ő életét fogja adni a mi megváltásunkért. Az Isten tervében az szerepelne, hogy választott népe megátkozza önmagát? Rettenetesen eltorzult istenkép! És ez a gondolkodás vezetett oda, hogy hazánkban már „keresztény vagyonról”, „keresztény iparról” és „keresztény üzletemberekről” beszéltek. Ezek a fogalmak az 1. és a 2. zsidótörvényben jelennek meg, és itt a keresztény jelzőnek már semmi köze sincs a Krisztus-követéshez. A felsőházban a keresztény történelmi egyházak vezetői, bár hangoztatták fenntartásaikat, mégis megszavazták ezeket a törvényeket. Hogy még tragikusabb legyen a kép, az első törvény elfogadása pontosan egybeesett a Budapesti Eucharisztikus Világkongresszussal (1938.5.25-29.).

Ma szeretnek arra hivatkozni, sőt még az Alaptörvénybe is bevették, hogy hazánk az 1944. március 19-i német megszálláskor elveszítette függetlenségét, következésképpen a történtekről kizárólag a megszállók tehetnek. Azonban – mint már sokan megírták – napi közel tízezer ember elhurcolása hatalmas feladat, erre csak a magyar közigazgatással szorosan együttműködő húszezer-fős magyar csendőrség volt képes. Pár bátor püspökünk azonnal reagált. Márton Áron Kolozsvárott már május 18-án a szószéken így fogalmazott: „Az egyház állásfoglalásának és következetes magatartásának a felebaráti szeretet pozitív parancsa mellett a kereszténység alapvető hittétele, mely szerint mindnyájan Isten gyermekei és Krisztusban mindnyájan testvérek vagyunk. (…) Nem keresztény, hanem pogány szellemben jár el, (…) aki a felebaráti viszonyt az emberek egyik csoportjától bármilyen megfontolások alapján elvitatja, magára vonja az ítéletet, hogy adott esetben őt úgy tekintsék, mint „a pogányt és vámost”, ami az evangélium nyelvén törvényenkívüliséget jelent.”1 Győrött pedig Apor Vilmos a pünkösdi szentbeszédében kijelentette: „Mindenki, aki emberkínzást helyesel, vagy abban részt vesz, súlyos bűnt követ el, és mindaddig nem kaphat feloldozást, amíg ezt a nagy vétket jóvá nem teszi.”2 Sőt a belügyminiszterhez tiltakozó levelet is írt, amelyben ez áll: „Isten és a világtörténelem előtt Miniszter Urat teszem felelőssé mindazért a betegségért és halálesetért, mindazért a megvetésért és elítélésért, mely ennek az intézkedésnek nyomában fog járni.”3 Levele hatástalan maradt. A püspökök többsége pedig hallgatott, élükön Serédi hercegprímással, aki a deportálásokat felemásan elítélő pásztorlevelét csak június 29-én adta ki, amikor a deportálások – Budapest kivételével – már befejeződtek. Nem a hercegprímás pásztorlevele eredményezte, hogy Horthy a deportálásokat július elején leállította, hanem a Szentatya távirata és a svéd király levele, valamint a katasztrofális katonai helyzet, hiszen akkor már egy hónapja sikeresen haladt előre a Szövetségesek normandiai inváziója.  

Igaz, életük kockáztatásával keresztények több tízezer üldözött életét mentették meg, egyedül Apor püspök atya mintegy ezer gyermekét, de ez mégis nagyságrenddel kisebb, mint a veszteség.

Azóta a világ nagyot változott. Gyerekkoromban a nagypénteki liturgia még az „istentelen zsidókról” beszélt, ma pedig a II. Vatikáni Zsinat „Nostra aetate” nyilatkozata a következőket mondja: „Az egyház ezért nem feledheti, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatást annak a népnek közvetítésével kapta, amellyel Isten kimondhatatlanul nagy irgalmasságából megkötötte a régi szövetséget. Nem feledheti, hogy annak a nemes olajfának gyökeréből táplálkozik, amelybe a népek vad olajfájának ágai be vannak oltva. (…) Nem könyöröghetünk pedig Istenhez, mindnyájunk Atyjához mindaddig, amíg Isten képmására teremtett emberekkel szemben megtagadjuk a testvéries magatartást.”4 Sajnos az is igaz, hogy az évszázados beidegződések csak lassan változnak meg.

A holokauszton gondolkozó minden emberben felmerül a kérdés: Hogyan engedte meg ezt az Isten? Egy német protestáns teológus, Dorothee Sölle, meglepő választ ad erre: „Én ma úgy felelnék: Isten akkoriban nagyon gyenge volt, mert nem voltak barátai Németországban. A hagyomány szerint Isten csak az emberek révén végezheti el művét a világban, és a Soá idején Isten nagyon magányos volt.”5 Mellbevágó gondolat, pedig tulajdonképpen nincs benne semmi új, hiszen a kereszténység mindig is azt tanította, hogy a keresztény embernek Krisztusba kell öltöznie. Lelkiismeretünk hatalmas felelőssége, felismerhető-e rajtunk Krisztus arcvonása?

Végh Endre

---