Prófétaság a zsidóságban

Megjelent az Egyházfórum 2011/1. számában

A zsidóságban a próféta számára a történelem eseményei Isten ujjának megnyilvánulásai. Isten felfedte magát a történelem nyelvén. Igaz, hogy más nemzetek az ókori Közel-Keleten szintén úgy gondolták, hogy isteneik aktívan közreműködnek a történelemben jelentős események alkalmával, de egyik nemzet sem rendelkezett olyan széleskörűen átfogó világnézettel, melyben az egész történelmet úgy tekintették volna, mint amit Isten akarata irányít, és nem interpretálták nemzetük történelmét egy mindent átfogó isteni terv uralta, egységes szegmensként. Bár Izrael Istene minden emberhez szólt¹, a szövetségi kiválasztás egyedül Izraelre vonatkozott: „Egyedül téged választottalak ki a nemzetek közül; ezért megbüntetlek minden bűnödért!”². A kiválasztottság nem volt garancia a speciális védelemre. Néhány próféta kifejezetten harcolt a sérthetetlenségnek e népszerű felfogása ellen³. A kiválasztottság következménye nem immunitás, hanem fokozott felelősség volt.

Míg a világ nemzeteit csak a fennálló rend súlyos megsértéséért tartották bűnösnek, Izrael volt az, amely egyedül felelőssé lett téve a morális és etikai viselkedési törvény minden áthágásáért. A klasszikus próféták írásainak egyik megkülönböztető jellegzetessége a korrupció kitartó és erőteljes bírálata a morális, etikai és társadalmi területet illetően. Senki nem maradt érintetlen támadásaiktól, sem a királyok, sem a papok, sem a próféták, sem a bírák, sem az asszonyok, vagy a hitelezők, a gazdag földbirtokosok, sőt a szegényebb osztályok tagjai sem. Komoly kritikával illették a gyilkosságot, a jogi korrupciót, az erőszakot, a kegyetlenséget, a tisztességtelenséget, a kapzsiságot, az elnyomást, a kizsákmányolást, a vesztegetést, a prostitúciót, a fajtalanságot, a kicsapongást, az arroganciát, a fényűzést, a hatalomvágyat és militarizmust. Ezen bűnöknek mindegyike azt példázza, hogy ha „Istent elfelejtjük”, az a nemzet széteséséhez, nemzeti tragédiához vezet⁴. A bálványimádás szintén a szokásos szigorú kritika tárgyát képezte⁵.

 

1. TÁRSADALMI SZEREPEK

1.1. A próféták szerepe a társadalomban

Az ún. korai próféták fontos szerepet játszottak a közösségi ügyekben, és gyakran keresték fel őket, hogy tanácsaikat kérjék, és jövendölést mondjanak Isten nevében. Az 1Királyok 14,5-ben Jeroboám felesége fordul Ahijához, az 1Királyok 22,8-ban Jehosafát és Ahab Micajehuhoz⁶, a 2Királyok 3,4-ben Jehosafat és Jeroboam Elizeushoz, a 2Királyok 8,8-ban Ben-Hadad (Arám királya) Elizeushoz, és a 2Királyok 22,13- ban Jozija Huldahoz. Számos utalás történik ezeknek a szolgáltatásoknak a kifizetésére vonatkozóan is, néha olyan kis összegről szólva, mint egy negyed sékel⁷, vagy tíz vekni kenyér, némi sütemény és egy korsó méz⁸; vagy olyan sokról, mint 40 teve megrakva Arám kincseivel⁹. A próféták elmondták jóslataikat, akár kérték tőlük, akár nem. A 2Királyok l,3kk-ben Illés megállítja Ahaszja követeit, miközben azok úton vannak, hogy Baal-Zebubot kérdezzék meg. A Silóba való Ahija megszaggatja ruháit, amikor találkozik Jeroboammal, és megjövendöli az Egységes Királyság szétszakadását¹⁰. Semaja meghirdeti ugyanannak a királynak, hogy nem szabad testvérei, Izrael fiai ellen hadba vonulnia¹¹.

 

1.2. A politika

A korai próféták jelentősen befolyásolták Izrael politikai sorsát. Sámuel választotta Izrael királyává mind Sault¹², mind Dávidot¹³. Náthán megfenyítette Dávidot Bat-Seba-val és férjével, Uriaval való viselkedése miatt¹⁴, és később ösztönözte a rendeletet, miszerint Dávid Bat Seba fiát, Salamont ismerje el következő királyként¹⁵. Ahija jelentette be Jeroboám kiválasztását Izrael királyaként, majd elvetését is¹⁶. Egy másik „Isten embere” jelentette Jeroboámnak Josia születését, aki majd elpusztítja a magaslatok bálványimádó papjait¹⁷. Semaia megtiltotta a királynak, hogy megkísérelje hatalmába visszanyerni az északi törzseket¹⁸. Oded fia, Azaria befolyásolta Aza királyt, hogy reformot vezessen be, és Istenre hagyatkozzon¹⁹, Hanáni a látnok megfeddte Azat, amiért Ben-Hadad segítségét kérte a Bása, Izrael királya által felállított blokád ellen²⁰. Jehu elítélte Jehosafátot, Juda királyát, amiért Ahabbal szövetkezett²¹. Az 1Királyok 22-ben Ahab és Jehosafát mindketten a prófétákhoz fordulnak egy orákulumért, hogy az mondja meg: háborúba menjenek-e vagy sem, majd Michajehutól kapnak választ: „Menjek harcba Ramoth-Gilead ellen, vagy tartózkodjam ettől?”. Ennek a kérdésnek egy alternatív formája emlékeztet arra a típusra, mellyel előbb az Urimhoz és Tummimhoz fordultak. Elizeus megjövendöli Moáb vereségét Jehosafát and Jehoram előtt²². Elizeus egyik társát kéri, hogy kenje fel Jehut Izrael királyává, majd inspirálja annak lázadását Jehoram ellen²³, és később²⁴ szimbolikus cselekedetek által segíti biztosítani Joas győzelmét az arameusok felett.

A próféták olyan fontosak voltak, hogy számos király saját udvari prófétákat tartott. Mind Nátán²⁵, mind Gád²⁶ Dávidnál szolgált. Dávid udvarában voltak Ászáf, Hemán, és Jedutun fiai „akik hárfával, fuvolával és cimbalommal tudtak prófétálni.”²⁷. A Krónikás szerint mind Nátán, mind Áhijá megírta Salamon pályafutását²⁸, Jedo (Iddo) írta vagy Salamon, vagy Jeroboam²⁹ történetét. Iddo és Semaia jegyezte fel Rehoboam cselekedeteit³⁰, és Iddo tette ugyanezt Ábijá, Rehoboám utóda esetében³¹.

 

1.3. Történelmi keret

A próféták működését veszélyeztették speciális történelmi és politikai események. A klasszikus próféták időbeli behatárolódása egy 300 évet magába ölelő időszak, melyet két kataklizmaszerű esemény fémjelzett. Az első próféták fellépése az Észak-Izrael bukását (Kr.e. 722) megelőző néhány évtizedre tehető, az arameusokkal vívott 100 évig tartó háborúskodás lezárását követően. A folytonos harc hatalmas szakadékot idézett elő az elszegényedett tömegek és a gazdag kisebbség között, a próféták eltűnése pedig körülbelül egy századdal Jeruzsálem lerombolása (Kr.e. 587/6) után következett be. Ebben az időszakban három nagy birodalom uralta egymás után a világot: Asszíria, Babilónia és Perzsia.

A próféták azonban üzeneteiket mindig a kortárs helyzetre vonatkoztatták. Ámosz, aki II. Jeroboám idején, Tiglat-Pileser (Kr.e. 745) és az Új Asszír birodalom felemelkedése előtt élt, megjósolta a száműzetést és Izrael lerombolását, de soha nem jelezte, hogy azt az asszírok viszik végbe. Második Ózeás³², egy kicsit későbbi kortárs, szintén előre látta a destrukciót, és bár tudatában volt mind az Egyiptom-párti és Asszíria-párti frakcióknak, nem jelölte meg Asszíriát, mint par excellence ellenséget. Izaiás hívása viszont Asszíria hanyatlásának csúcsán érkezett el. Ő ezt a nemzetet Isten haragja ostorának hívta, és az utolsó világhatalomnak tekintette. Asszíria bukásával egy időben érkezik az arroganciának, az ember bálványimádó magatartása gyökerének elpusztulása is. Mikeás és Szofoniás is tudtak az asszír veszélyről, de Mikeás egy kései interpolációját kivéve³³ ők ugyanúgy, mint Izaiás, nem vonták be Babilóniát történelmi előrelátásukba. Náhum, aki kicsit később érkezett, örvendezett Asszíria bukásán, de hallgatott Babilóniáról. Habakkuk könyve az asszír hegemóniából a babilóniai uralomra való átmenet időszakát tükrözi. Jeremiás, aki prófétai elhívatását i.e. 627-ben kapta, az ellenséget, akit „az északról való nemzetnek” nevezett, Babilóniával csak a Karkemisi csata után (i.e. 605) azonosította, és ezután egyszer ismét visszatért eredeti képéhez, az „északról való nemzethez”. Perzsia soha nem kerül említésre, mint Babilónia utóda Jeremiásnál. Ezékiel, aki Nebukadnecár idején élt és prófétált Babilónia bukásáról, de soha nem jelölte meg Perzsiát, mint hódítót³⁴.

Csak a száműzetés idején élt anonim próféta, Deutero-Izaiás³⁵ idején kerül Cirus, Perzsia királya kifejezetten említésre, és akkor kedvező módon³⁶. Izrael három utolsó prófétája, Aggeus, Zakariás, és Malachiás, a száműzetés után működtek, perzsa uralom alatt, és nem voltak tudatában a görög birodalom eljövendő uralmának. Eltekintve néhány későbbi jelenségtől, a próféták jóslatai mindig saját koruk helyzeteire irányultak.

Így tehát a klasszikus prófécia kialakulása és központi időszaka egybeesett a nagy világbirodalmak felemelkedésével és bukásával. A korai próféták idején a politikai-történelmi horizont korlátozott, helyi jelentőségű volt. Az ellenség – az ammoniták, moabiták, edomiták, filiszteusok és az arameusok – azokban az időkben nem törekedtek világhatalomra. A korszak, mely tanúja volt a nagy birodalmak megszületésének, tanúja volt az egyedülálló vallási jelenségnek, a klasszikus próféciának is, mely ezeket a világszinten is jelentős eseményeket saját teológiai szempontjából interpretálta. Izrael Urát úgy tekintette, mint a világtörténelem drámájának rendezőjét. A mindig változó szereplői névsorában ott voltak a korszak olyan jelentős történelmi személyiségei mint Szárgon, Szennácherib, Nebukadnecár, Cirus, de figyelme mindig Izraelre összpontosult. Legfőbb szempontja Izrael sorsa volt az Isten által irányított világpolitika arénájában. A próféták megadták a választ a „miért” kérdésére a pusztulást illetően, és a „hogyanra” a jövőre vonatkozóan.

 

1.4. Izrael jövője

A megújított szövetségben Izrael jövőbeni közössége, melyet a maradék alkot³⁷, akik túlélték az „Úr Napját”, békében fognak élni, nem ismerik majd az elnyomást, az igazságtalanságot és a háborút³⁸. Ez olyan kor lesz, melyben Isten dicsősége megnyilvánul az egész emberiség számára³⁹. Minden nemzet elveti majd a bálványimádást, egyedül Izrael Istenét ismeri el és imádja majd⁴⁰. Jeruzsálem a világ spirituális központja lesz⁴¹, melyből az egész emberiség számára árad Isten útmutatása. Izrael, Deutero-Izaiás szerint, próféta nemzetté válik⁴², aki Isten tanítását osztja szét az egész emberiség számára⁴³ és dicsőségét beszéli el⁴⁴. „A nemzetek világosságává” válik⁴⁵ és Isten áldását és jótéteményeit szállítja majd a föld minden határáig⁴⁶.

 

2. Hamis próféták

A probléma, hogy hogyan lehet megkülönböztetni a prófétát, akit valóban Isten küldött, a „hamis” prófétától. A hamis prófétának nincs elnevezése a Bibliában. A rabbinikus irodalomban található megkülönböztetést a Biblia görög fordítása vezette be Jeremiás könyvének néhány versébe⁴⁷ és Zakariás könyvébe⁴⁸, és mint pseudoprófétákat említi. A héber Bibliában azonban mind a „hamis”, mind az „igaz” prófétára a naviim elnevezés található, és mindkét csoport inspirációra és küldetésre hivatkozik. A Deuteronomiumban van számos, nem túl sikeres kísérlet, hogy megdönthetetlen kritériumokat támasszon a kettő megkülönböztetésére. Deuteronomium 18,20–22 állítja: „Annak a prófétának pedig, aki egyetlen szót is merészel hirdetni a nevemben, aminek a hirdetésével nem bíztam meg, vagy aki más istenek nevében beszél – az ilyen prófétának meg kell halnia. És ha azt kérdezed magadban, miről ismerjük meg azokat a szavakat, melyeket nem az Úr mondott? – tudd meg hát, azok a szavak, melyeket bár a próféta az Úr nevében hirdet, nem válnak valóvá, és nem teljesülnek, ezek olyan szavak, melyeket nem az Úr mondott. A próféta mondta őket elbizakodottságában. Nem kell tőlük tartanod.” Deuteronomium 13,2kk egy lépéssel tovább megy: még akkor is, ha egy próféta olyan orákulumokat nyújt, melyeket végül jelek igazolnak, amennyiben üzenete más istenek tiszteletére irányul, nem kell hallgatni rá, mivel megjelenése csak próbatétel, hogy vajon a nép egyedül az Urat szereti és tiszteli-e.

Mindazonáltal olyan példák, amikor egy zsidó próféta másik isten nevében szól⁴⁹ ritkán fordulnak elő, és egy sincs, mely azt követelné, hogy egy idegen istent tiszteljenek. A legtöbbjük nyilvánvaló őszinteséggel és meggyőződéssel szól Isten nevében. Ami az orákulum beteljesedésének kronológiai kritériumait illeti, ennek nem volt jelentősége, bármely időpontban is történt a prófécia. Hogyan függeszthette volna fel ítéletét a nép, amikor Hánánjá azt mondta nekik, hódoljanak be Babilon királyának, és azt jósolta, hogy a babiloni fogság két éven belül megszűnik, míg Jeremiás kijelentette, hogy Isten terve az, hogy Izrael megadja magát, és 70 évig marad száműzetésben?⁵⁰ Jeremiás maga is teljesen zavarban volt, és anélkül hagyta el a vita terét, hogy további ellentmondást tett volna Hánánjának⁵¹. Ezen túlmenően, számos olyan alkalom került feljegyzésre, melyben egy elismert próféta által mondott prófécia nem materializálódott olyan módon, ahogy azt a próféta jelezte – még egész élete folyamán sem! Néhány példát elég idézni erre: Jeremiás gyalázatos halált jósolt Jehojákim királynak⁵², a 2Királyok 24,6 azonban határozottan cáfolja ezt a jóslatot. Ezékiel előre jelezte Tírusz elpusztulását Nebukadnecár kezétől⁵³, de később beismerte, hogy a király ostroma a város ellen sikertelen volt⁵⁴. Sem Aggeus⁵⁵ sem Zakariás⁵⁶ dicsőséges várakozásai és tervei Zerubbabel számára soha nem valósultak meg.

Jeremiás egy másik objektív kritériumot keresett az igaz és hamis próféta megkülönböztetésére, amikor drámaian konfrontálódott Hánánjával, Ázzur fiával⁵⁷. Hánánjá kijelentette Ádonáj nevében, hogy az Úr letöri Babilon igáját, és két éven belül a Babilonba száműzött nép és királyuk, Jehojáhin visszatér Izraelbe. Jeremiás őszintén kívánta, hogy Hánánjá szavai igazaknak bizonyuljanak. Nem kérdőjelezte meg a jóslat őszinteségét, és nem hívta Hánánját hamis prófétának, csupán rámutatott, hogy „Te előtted és én előttem a régi próféták háborúról, pusztulástól és járványról prédikáltak sok ország és királyság ellen.” Csak a jövő igazolhatja annak a prófétának a jóslatát, aki békét jövendöl: „Mert arról a prófétáról, aki jólétet jósol, csak akkor ismerik el, hogy az ÚR küldte, ha szavai beteljesülnek.” Tehát fel lehet függeszteni egy ítéletet addig, amíg a történelem nem döntött?

Jeremiás – mindenki másnál jobban – állandó harcban állt ezekkel a prófétákkal. Három különböző típusát támadja a „hamis” prófétáknak⁵⁸:

1) akik álmokat látnak, és azokat úgy mondják el, mintha Isten szavai lennének, és így félrevezetik a népet: „A próféta, aki álmot lát, mondja el álmát!”

2) azok, akik plágiumot követnek el, „akik ellopják az Én szavaimat egymástól”, és úgy tesznek, mintha közvetlen revelációban lett volna részük,

3) azok, akik „saját szavaikat használják”, kifőzik saját orákulumaikat, és, mint próféciát adják tovább. Amikor azonban próféta került összetűzésre prófétával, nemcsak a nép zavarodott össze, hanem Jeremiás maga is. Hánánjá esetében szavát vesztette, és képtelen volt egyetlen objektív kritériumot megjelölni, mellyel igazolhatta vagy diszkvalifikálhatta volna ellenfelét⁵⁹.

Hogy még jobban bonyolódjon a helyzet, előfordulhat, hogy egy „hamis” próféta félrevezeti az igaz prófétát⁶⁰, és a hamis próféciát maga Isten is inspirálhatja, hogy megtévessze és csalogassa Izraelt⁶¹. Ezékiel szerint⁶², ezen túlmenően, Isten valójában rászedheti a jóhiszemű prófétát is arra, hogy hamis üzenetet továbbítson!

Amennyiben valamelyik próféta morális jelleme kérdéses volt – ha iszákos⁶³, házasságtörő, vagy hazug volt⁶⁴; ha megélhetésre használta hivatalát úgy, hogy azt mondta a népnek, amit hallani akartak, és nem azt, amit hallaniuk kellett⁶⁵; vagy ha „hivatásos” próféta volt a templom személyzetéhez kapcsolódva⁶⁶, hitelessége nyilvánvalóan nagymértékben kérdésessé vált. Mi a helyzet azonban a többiek esetében? Ha nem volt különbség a prófécia technikai formájában, mi a helyzet a tartalomra vonatkozóan? Nyilvánvalóan az egyetlen, de messze nem megdönthetetlen kritérium az üzenet természetére vonatkozóan az, hogy jólétről vagy csapásról szólt-e. A nemzeti vallásos üdvözülésről szóló proklamációk gyanú tárgyát képezték több mint 250 évig⁶⁷. Lehetséges volt, hogy ezek a próféciák a királyság és a kultusz nemzeti érdekeit szolgálták⁶⁸.

Ez sem lehet azonban abszolút értékű meghatározás, mivel mind a száműzetés előtti, pl. Nahum 2,1, Jeremiás 30–33 (amennyiben ezek a fejezetek működésének korai szakaszából származnak), száműzetés korabeli, pl. Deutero-Izaiás, és száműzetés utáni próféták is, pl. Aggeus, Zakariás és Malakiás adtak vigasztaló üzeneteket, és néhányan közülük a kultuszról is pozitívan vélekedtek. Így tehát a próféciák hamissága vagy igazsága nem lehet meghatározható a forma és tartalom külső jegyei alapján. Ezt csak az a személy döntheti el, akinek valódi belelátása van Isten terveibe a kérdéses történelmi pillanatban. A próféta, „akinél az Én szavam van, hirdesse az Én szavamat hűségesen. Mi köze van a szalmának a búzához?… nem olyan-e szavam, mint a tűz…mint a pöröly, mely szétzúzza a sziklát?”⁶⁹.

 

3. Biblián kívüli prófécia: Mari

A látnokokat a név igazolta Izraelen kívül⁷⁰. Az Új-Asszír korszakban a kedvező jóslatokat személyesen szállították Aszarhaddon királynak olyan egyének – legtöbbször nők, akik Istár nevében fordultak a királyhoz. Nagyobb jelentőségűek azonban a korai prófécia megértésében azok a Mariból származó ékírásos dokumentumok, melyek karizmatikus egyénekre utalnak, akik spontán alkalmakkor jelennek meg a király előtt, hogy szóbeli üzenetet adjanak át számára egy istenség parancsára: Dagan, Terqa és Tutul istene; Adad, Kallasszu és Aleppo istene; vagy Anunitu Mari istene nevében. Ezeket az isten által inspirált embereket az akkád muhhüm (femininum: muhhutum), „őrült, eksztatikus” (héber: mesugga)⁷¹, elnevezéssel illetik, illetve az apilum (femininum: apiltum), „válaszadó” kifejezéssel nevezik. Az utóbbi valamennyire hasonlatos az udvari prófétához, amilyen Gád és Nátán voltak. Említésre kerül az apilum egy csoportja is, mely megfelelhet a Bibliában említett prófétai csoportoknak. Mariban nők is viselik ezeket a címeket; őket hasonlítani lehet a Bibliában említett prófétanőkhöz: Huldához⁷², Noadiához⁷³, és Miriamhoz⁷⁴.

A prófétai kijelentések elfogadott bevezető formulája (kivéve a templomi kijelentéseket) a jól ismert „hírvivő formula”: „És ő így szólt hozzám; Az Isten (személynév) küldött engem.” A Biblia gyakran használ hasonló kifejezéseket, pl., „Így szólt az ÚR”; „az ÚR, a héberek istene küldött engem.”⁷⁵; és „Ádonáj küldött engem”⁷⁶. A mari próféta istene szavait, melyek gyakran egy álomban nyilvánulnak meg neki⁷⁷, átadja a királynak, és követeli, hogy a király teljesítse az isten akaratát. Az egyik táblán⁷⁸ még egy idegen nemzet, Babilon próféciájára is van példa.

Bár a mari dokumentumok tartalmazzák a bibliai próféciát leginkább megközelítő párhuzamokat, számos jelentős eltérési pont mutatkozik:

1) Az izraeli próféciától eltérően a mari próféta nem lép fel semmilyen szociális vagy etikai követelménnyel, hanem korlátozott jelentőségű kultikus és politikai ügyekkel foglalkozik.

2) Üzenete elsősorban a királyhoz szól, és rendszerint az a szándéka, hogy a királynak a kedvező figyelmét elnyerje annak az istennek a kultusza iránt, aki küldte őt. Ő maga nem fordul a néphez.

3) Cselekedeteit nem jellemzi olyan vallási ideológia, mint az izraeli prófétákét, és nincs semmiféle proklamáció az emberi történelembe való isteni beavatkozásra vonatkozóan.

4) A mari dokumentumokban legalább két olyan momentum van⁷⁹, amikor a végső döntés a királyra van bízva, és így a próféta szava nem abszolút.

5) A Mariban szokásos gyakorlat, miszerint egy hajfürtöt vagy a próféta tunikájának egy rojtját küldték el, hogy azonosítsák a prófétát, és igazolják hitelességét, nincs jelen a Bibliában, ahol a próféta szava az egyetlen és abszolút igazolás a próféta számára.

6) Még az igazolás ilyen jelei mellett is a próféta szava Mariban néha hitelességi ómeneknek volt alávetve. A bibliai próféták szavaival ellentétben a mari próféták szavai nem tartanak igényt feltétel nélküli elfogadásra.

7) Nincs az izraeli próféciában láncolatra utaló analógia⁸⁰, arra a láncolatra, mely a próféták egymást követő, századokon átívelő vonulatát produkálta. Olyan prófétákét, akik vezették és tanították a népet, megfeddték őket bűneikért, és a pusztulás büntetésének lehetőségével fenyegettek, vagy a jövőbeni restaurációt hirdették. Mindazonáltal a Mariban működő próféták inkább összehasonlíthatóak a korai izraeli udvari és kultikus prófétákkal, akik elsőkét az uralkodókat szólították meg. Ebből származik az intézménynek közös közel-keleti háttere.

 

4. A Talmud

A számos aggadikus elem dacára, mely a rabbinikus irodalomban a prófétákkal és próféciával kapcsolatosan megtalálható, a prófétákról vallott rabbinikus nézetről tiszta képet kaphatunk. Ez lényileg két alapelven nyugszik. Az első, hogy Mózes volt a „próféták mestere”, és ő utána egyetlen prófétának sem sikerült úgy, mint neki az isteni természetébe behatolni, közösségre lépni Istennel, és megkapni üzenetét úgy, hogy közben teljesen birtokában maradhatott saját felfogóképességének is. Mindez világosan kifejezésre kerül a Bibliában⁸¹, de minden jövőbeni próféciára is alkalmazhatóvá válik. E koncepció különböző módon nyer megfogalmazást. A legszembeötlőbb ezek közül, hogy Mózes láthatta az istenit, egyfajta tiszta tükrön keresztül, a többi próféta pedig megtört tükrön keresztül. A Talmud szerint: „egy tükrön keresztül, melynek nincs fénye”⁸², az Újszövetség szavai szerint pedig: „tükör által homályosan”⁸³.

Van egy tendencia arra nézve is, hogy Izaiásnak elsőbbséget adjanak a próféták között. Bár kijelentésre kerül, hogy a négy majdnem kortárs próféta, Izaiás, Ámosz, Mikeás és Ózeás közül, Ozeás az első mind időben, mind jelentőségben⁸⁴, mégis állítják, hogy az összes próféta közül csak Mózes és Izaiás „tudták, mit prófétálnak”⁸⁵. Mindkettőt együtt emlegetik úgy, „mint a próféták legnagyobbikát”⁸⁶. Izaiás többet prófétált, mint bármely más próféta, és ő nemcsak Izraelnek, hanem az egész emberiségnek prófétált⁸⁷; ő a revelációt közvetlenül Istentől kapta mindig, és próféciái amolyan „dublőrök” voltak⁸⁸. Ha Ezékiel kapott engedélyt, hogy az isteni lényegtől olyan revelációt kapjon, mint Izaiás, ő úgy látta Istent, ahogy egy „falusi látja a királyi személyt”, míg Izaiás úgy látta Istent, mint egy „metropolisz lakója (kerákh), aki látja a király személyét”⁸⁹.

A második alapelv az elsőből következik. Ez annak a hangsúlyozása, hogy a próféták semmilyen vallási újítást vagy új tanítást nem hoztak, funkciójuk a Tóra tanításának kiterjesztése és megvilágítása volt. A Talmud úgy értelmezi a Leviticus 27,34 versét, „ezek a parancsolatok, melyeket az Úr Mózesnek parancsolt Izrael gyermekei számára a Szinái hegyén”, hogy „ezért egy próféta se tegyen új felfedezéseket”⁹⁰. „A próféták nem vettek el, és nem tettek hozzá ahhoz, ami a Tórában írva van, kivéve a Megilla olvasására vonatkozó parancsolatot”, és erre is kerestek bibliai szankciót⁹¹. Evvel megegyezően, a zsidó tradíció szerint a Tórát és Mózest csupán továbbvitték a vének utódai Józsue után, a Nagy Zsinagóga férfiúinak elődei. A prófétáknak azon kijelentései, melyeknek nincs igazolásuk a Tórában, vagy gyökerük nem ott van, nem képezhetik a zsidó háláchá részét. A keresztény gondolkodás szerint, mely alapelemeiben zsidó eredetű, Jézusban teljesedett ki Isten kinyilatkoztatása.

A rabbik szerint a próféták száma megszámlálhatatlanul sok volt. „Kettőzd meg a számát Izrael fiainak, akik kijöttek Egyiptomból.”⁹². Minden törzsből származtak próféták. Mégis csak azok a próféciák kerültek feljegyzésre, melyekben a jövő generációinak szóló tanítás volt, „melyek arra szolgáltak”. A zsidó hagyomány szerint 48 férfi próféta volt és 7 prófétanő: Mirjámhoz⁹³, Deborához és Huldához a rabbik hozzáadják Sárát, Hannát, Abigélt és Esztert⁹⁴. Volt 7 nem zsidó próféta is: Balaám és apja Beor⁹⁵, Jób és három kísérője, és Elizeus Barachel fia⁹⁶, de közülük Balaám összehasonlíthatatlanul a legnagyobb volt. Őt még Mózessel is egyenrangúnak tekintették, így a nem zsidó nemzetek nem panaszkodhattak, hogy prófécia nélkül maradtak⁹⁷. Mégis a prófécia számukra éjszaka érkezett, és csak „fél szavakban”, a „függöny mögül”⁹⁸. Minden próféta a messiási korról csak prófétált, vagyis a jelenlegi világ nem az ideális állapot, de nem adatott meg számukra, hogy az eljövendő égi világot lássák⁹⁹. Az állítás, miszerint „ugyanaz az üzenet (jel) adatik számos prófétának, de nincs két próféta, aki ugyanabban jelben prófétálna”¹⁰⁰, valószínűleg úgy értendő, hogy ez arra utal, hogy minden próféta Isten szavát tárja fel, de mindegyiknek megvan a saját különös üzenete vagy tanítása. Az antropomorfizmus bátor használata a prófétáknál „nagyságuk” jele¹⁰¹. Jeremiás kivételével minden próféta a remény és vigasz egy megjegyzésével zárja próféciáját¹⁰². Ahol egy prófétának a származása is meg van adva, ez azért történik, mert az apja is próféta volt; ahol származásának helye nincs megadva, az azt jelenti, hogy a próféta jeruzsálemi volt¹⁰³.

A próféták a T’náchban a korai és késői Próféták csoportját alkotják, de a koraiak az Első Templom korabeli összes prófétát magukban foglalják, a Későbbiek csoportjához csak a száműzetés utáni – Aggeus, Zakariás és Malakiás – tartoznak¹⁰⁴. Minden próféta gazdag volt. Érdekes bizonyítás található erre Ámosszal kapcsolatban. Ő egyszerre volt tekoai pásztor¹⁰⁵ és a szikamor fák gondozója¹⁰⁶. Mivel szikamor csak a Sephelaban nő, nem a hegyes Tekoa tartományban, valószínűleg gazdag földbirtokos volt nyájakkal Júdeában és ültetvényekkel Sephelaban¹⁰⁷. Amikor a prófécia véget ért, a Sekhina¹⁰⁸ eltávozott Izraelből, és a Bat Kol¹⁰⁹ vált részleges helyettesítővé¹¹⁰. Talmud beszél a próféták rendjéről is¹¹¹.

SZÉCSI JÓZSEF¹¹²