Munkába menet éveken át volt egy állandó útitársam. Csak keveset beszélgettünk, mivel minden reggel magával hozta a legfrissebb Népszabadságot, s annak kiolvasása kitöltötte az utazási idő nagy részét. Egy idő után arra figyeltem fel, hogy kezében már nem egy, hanem két újság van; a Népszabadság mellett egy Magyar Nemzet is. Amikor megkérdeztem ennek okát, azt válaszolta, így veszi elejét a kötekedő megjegyzéseknek, a lekomcsizásoknak, amelyek az utóbbi időben érték. Ilyen módon semlegesnek vélhetik.
Munkába menet éveken át volt egy állandó útitársam. Csak keveset beszélgettünk, mivel minden reggel magával hozta a legfrissebb Népszabadságot, s annak kiolvasása kitöltötte az utazási idő nagy részét. Egy idő után arra figyeltem fel, hogy kezében már nem egy, hanem két újság van; a Népszabadság mellett egy Magyar Nemzet is. Amikor megkérdeztem ennek okát, azt válaszolta, így veszi elejét a kötekedő megjegyzéseknek, a lekomcsizásoknak, amelyek az utóbbi időben érték. Ilyen módon semlegesnek vélhetik.
Ez a kis epizód rávilágít egy jelenségre, amely eredetileg a lakosság egy részének a közélet iránti érdektelenségének tűnt. Ez ugyanis manapság az állandó találgatások témája a kutatók körében. Mi az oka, hogy az országnak mintegy a fele az un. rejtőzködők táborába tartozik; akik azt mondják, nem akarnak, vagy nem tudnak a pártok között választani? Mi az oka annak, hogy miközben a rendszerváltást követően kisebb megszorítások is látványos ellenszegülést váltottak ki az emberekből, ma az sem hozza ki őket a sodrukból, ha fát vágnak a hátukon? Bamba a nép, olyanok, mint a birkák. Egyes elemzők úgy tekintenek az emberekre, mint Petur bán az elálmosodott, tétlenségbe zuhant békétlenekre. „Aludj, / Mohón kilobbant hazafiság!” – mondják.
A közelmúltban azonban két olyan írás is akadt a kezembe, amelyik más magyarázatot ad a passzív, dermedt viselkedésre. Ez a magyarázat a félelem. Az érzés, amelyik a fenyegető rosszat oly nagynak érzi, hogy nem lát esélyt a szembeszegülésre.
„Ugyanaz a néhány ezer ember ír alá, röpcédulázik vagy tüntet: akinek olyan állása van, ahova nem ér el a maffia keze, vagy diák, akinek szemhatárán még nem jelent meg a megélhetés kényszere, vagy nyugdíjas. A civil aktivitás létszámát erősen korlátozza a munkahely elvesztésétől való félelem. A hatalomnak ugyanis ÁVO, kitelepítés, Recsk és börtönök nélkül is sikerült elérnie, hogy ugyanolyan félelem bénítsa meg az embereket, mint a diktatúrának nevezett ántivilágban.” – írja a szociológus (Andor Mihály: Egykor és ma. Galamus.2013.07.23.).
A publicista, más szavakkal, de ugyanerre az eredményre jut. „Minden szinten rombolnak. Nem csak a trafikosi, államtitkári állásokat osztják párthűség alapján, de a raktárosi, kubikosi és napszámosi munkahelyek is a párt kezében vannak. Ha ellenzékieket alkalmazol, jön az adóhatóság. Ha ellenzéki cikkeket publikálsz, ráijesztünk a hirdetőkre. Ha ellenzéki matematika tanár vagy, nem biztos, hogy megmaradhatsz az állásodban, mert az igazgató a mi emberünk, és ő is félti az állását.” (Para-Kovács Imre: A vízből veszi ki a zoxigént. NÉPSZAVA 2013.08.07.)
És a rajongók népes tábora? Nos, az idősebb generáció átérzi Illyés Gyula szavait: „mert zsarnokság van / nemcsak a talpra álltan / harsogott éljenekben, / hurrákban, énekekben, // az ernyedetlen / tapsoló tenyerekben”. Akik látták a tömeggyilkos Sztálin temetésén zokogókat, elfogadják az alábbi szavak igazságát: „Félelem erősíti a tiszteletet. A rettegés imádattá fokozza.” (Feleki L.)
Mindezekkel szemben, a gondolkodó embernek, ha nem akar béna kacsaként élni, el kell döntenie, hogy valóban elháríthatatlan az életünket átható veszély, vagy a kockázat vállalásával is érdemes szembe szegülni vele. Petőfi szavaival: „Ez a kérdés, válasszatok!!” A hívő embernek ezen túlmenően az évezredeken keresztül hangzó isteni szó adhat bátorítást, amely Károli gyönyörű fordításában így hangzik: Ne féljetek aztán, ti sok verebecskénél értékesebbek vagytok (Mt.10,31).
Winkler Lajos