Megjelent az Egyházfórum 2013/1. számában
A Központi Statisztikai Hivatal húsvét előtt hozta nyilvánosságra a 2011-es népszámlálás egyes eredményeit, közöttük a vallási hovatartozásra vonatkozó adatokat. Míg tíz év alatt a lakosság száma 2,5 százalékkal (10,2 millióról 9,94 millióra) csökkent, addig a magukat a katolikus, református és evangélikus egyházakhoz tartozóknak vallók aránya 30 százalékkal (7,49 millióról 5,24 millióra). Az ezeket az egyházakat megnevezők felekezeti megoszlása nagyjából változatlan maradt. Mindössze 5,5 százalékkal fogyatkoztak meg az ortodox keresztények, és 15 százalékkal az izraeliták. Más egyházak és felekezetek tagjainak száma viszont 78 százalékos növekedést mutatott (közöttük feltehetőleg a Hit Gyülekezet tagsága növekedett erőteljesen). 11%-al nőtt az egyházhoz, felekezethez nem tartozók aránya, és megjelent az ateisták csoportja (1,5%). Drasztikusan, 150 százalékkal (1,1 millióról 2,7 millió főre) emelkedett viszont a vallási hovatartozásra vonatkozó kérdésre nem válaszolók aránya. Mindenekelőtt nekik köszönhető a hazai „történelmi” egyházak tagságának látszólagos csökkenése.
A statisztikai adatok megjelenése után a Magyar Katolikus Püspök Konferencia titkársága közölte, hogy nem tudja „mérvadónak tekinteni” a nyilvánosságra hozott adatokat, mert a népszámláláskor „a számítógépes rendszer napokig egyszerűen nem fogadta el a választ, ha valaki ’katolikus’-nak vallotta magát”, ráadásul „a kérdésfelvetés is eltért a korábbi népszámlálásokétól, így az eredmények nem alkalmasak az összevetésre”. Máté-Tóth András már a népszámlálás kezdetén felhívta a figyelmet arra, hogy a kérdőívben szereplő „Mely vallási közösséghez, felekezethez tartozónak érzi magát?” fordulat nem népszámlálási, hanem valláskutatási kérdés. A vallási közösséghez tartozás érzése és a formális odatartozás között jelentős különbség van. Ez a különbség nagyobb a hagyományos nagy egyházak esetében, és kisebb a kisebb és újabb vallási közösségek esetében. Az Egyházfórum egykori főszerkesztője most, az adatok megjelenése után, ismét megfogalmazta fenntartásait.
A szakmai és vallásszociológiai kifogások jogosnak tűnnek, de kérdés, hogy mennyire relevánsak ezek a fenntartások teológiai és mindenekelőtt pasztorális oldalról. Elképzelhető-e például, hogy a „katolikus” válaszlehetőség hiányában milliós tömegek nem tudták eldönteni, hogy római vagy görög katolikusok-e? Ha így is lenne, miért lenne ez az egyház szempontjából mérvadóbb, mint az, hogy nem tudnak, vagy nem akarnak válaszolni arra a kérdésre, hogy mely felekezethez tartozónak „érzik” magukat? Miért mérvadóbb az egyháznak a formálisan még hozzá tartozók magasabb száma, mint azon millióké, akik már nem „érzik” magukat az egyházhoz tartozónak? Nem ez utóbbiak alkotják az elveszett bárányok egyre nagyobb táborát, amelyet megkeresni a pásztorok egyik legfontosabb kötelessége?
A MKPK titkárságnak közleménye talán csak ügyetlenül fogalmaz. Mindenesetre rossz emlékeket idéz. Tizenkét évvel ezelőtt ugyanis az első Orbán-kormány a papírforma szerinti egyházhoz tartozást kívánta mérvadónak tekinteni – az egyházaknak nyújtott intézményi (hitéleti) állami támogatás elosztásához. A társadalmi nyomás következtében a Medgyessy-kormány elállt ettől a tervtől, de a nagyobb egyházak hitelén máig látható folt esett. Nem kellene tetézni a bajt.
WILDMANN JÁNOS