Egy „különc” keresztény Emlékezés Sören Kierkegaard-ra

Megjelent az Egyházfórum 2005/4. számában

1855. november 11-én, mindössze 42 évesen, egy koppenhágai kórházban meghalt Sören Aabye Kierkegaard. Életében Dánia-szerte meglehetősen ismert volt, jelentőségét azonban akkor még aligha ismerték föl. A rajta gúnyolódó kortársak minden bizonnyal inkább azon önhitt vélekedést tulajdonították neki, hogy, mint valamiféle kozmikus középpont körül, körülötte forog a Föld, a Nap és a csillagok. Ő maga valóban úgy vélte, hogy művei majd csak halála után kezdenek hatást gyakorolni. Kierkegaard-ot igen tehetségesnek tartották, ellenben olyan különös, rendkívüli szónoki képességgel megáldott, ám neurotikus, ironikus és másokkal gunyoros személyiségnek, aki azonban maga is igen érzékeny; olyan emberkerülőnek, aki a tömegek figyelmét vonta magára; olyan kereszténynek, aki egyházát oly radikális bírálattal illette, mint rajta kívül senki más. Kierkegaard olyan zseni volt, aki túl sokat várt mind saját magától, mind pedig másoktól.

Ma már vitathatatlan, hogy Sören Kierkegaard akár íróként, akár teológusként és filozófusként a XIX. század nagy gondolkodói közé tartozik. Egyesek, szellem- és hatástörténeti jelentőségét tekintve, Schopenhauerrel, Marxszal vagy Nietzschével tartják egyenrangúnak, még ha kifejezett kereszténysége határozott ellentétben áll is az előbbiekkel. Olyan írókra volt befolyással mint Ibsen, Strindberg, Kafka és Frisch; a dialektikus teológia oly képviselői merítettek belőle ihletet mint Barth, Brunner és Bultmann, valamint a katolikus Guardini; ott érezni nyomát, sőt annál jóval többet is, Jaspers, Heidegger, Camus és Sartre filozófiáján; ellentmondásra késztette Adornót; és olyan zsidó gondolkodókat ösztönzött mint Rosenzweig és Buber. Az utóbbi években mintha nagyobb lenne a csend körülötte, ám ennek nem feltétlenül kell így maradnia. Idén Kierkegaard halálának 150. évfordulójára emlékezünk.

 

Élete és teológiája

Mindehhez fontos hozzájárulást adhat egy könyv, mely négy éve jelent meg Dániában, és immár német fordításban is hozzáférhető: Joakim Garff tollából való, a címe pedig „Sören Kierkegaard –Biographie”². A könyv szerzője Koppenhágában, a „Sören Kierkegaard Research Center”-ben tanít, és Kierkegaard írásainak társkiadója. Vaskos könyvével átfogó és minden bizonnyal hosszú időre mértékadó életrajzot alkotott. Élethű portréját rajzolja meg az írónak, akinek búskomorsága roppant kreativitást eredményezett. Garff arra törekedett, hogy szoros kapcsolatot teremtsen Kierkegaard élete, valamint gondolatai és írásai között, s így az életrajzzal egyszersmind életműve keletkezésének történetét is megírja. Mindez a tárgyalás egyedül méltányos módja az olyan gondolkodó esetében, mint Kierkegaard, akinek mindig is meggyőződése volt, hogy egzisztenciája éppolyan figyelemreméltó, mint írásai, és hogy egzisztenciája nélkül ezek nem is lennének érthetőek.

Ily módon egyidőben történeti, kritikai és filozófiai, teológiai könyv jött létre, mely mind az életrajz ma még hozzáférhető adatait, mind pedig a kierkegaardi mű leginkább szembeötlő gondolatait rögzíti. Mindazonáltal, egészében véve a történeti szempont kivitelezése még a filozófiai és teológiai elemzésnél is jobban sikerült. Garff, körültekintően és alapos módon járva el, számos olyan részletbe is belebocsátkozik, melyeket eleddig még sehol sem ismertettek. Az eddig ismerteknél jóval többet tudunk meg Kierkegaard népes családjáról, barátairól és ellenfeleiről, valamint a korabeli vezető egyházi személyiségekről. Mindez a minálunk kevéssé ismert dán történelembe és egyháztörténetbe ágyazódik. Rendkívül megindító Kierkegaard utolsó napjainak, valamint halálának a leírása. Az ábrázolás, amelyet Garff itt felvázol, joggal vonulhatna be akár a nagyszabású halál-ábrázolások sorába is.

Igaz, sok mellékes dolgot is megtudunk, ami olykor elzárhatja a kilátást a lényeges mozzanatokra. Ezek viszont tényleg apróságok. A könyv ettől azért még szórakoztató, időnként mulatságos és izgalmas, és mindezt magas színvonalon nyújtja. Meg kell még jegyeznünk, hogy Garff nem csak bámulatra méltó tárgyismerettel, hanem baráti rokonszenvvel és jó lélektani érzékkel ábrázolja Kierkegaardot, és nem mond le arról sem, hogy határozottan bírálja őt, amennyiben klisékre, megengedhetetlen leegyszerűsítésekre, ellentmondásokra, arcátlanságokra vagy igazságtalan ítéletekre bukkan. Sajnos Kierkegaard hatástörténetével Garff külön már nem foglalkozik.

A gazdag anyagból hadd utaljunk most néhány lényeges pontra.

 

Szomorú gyermekkor és ifjúság

Sören Aabye Kierkegaard, ahogy teljes nevén hívták, 1813. május 5-én, a Kierkegaard-házaspár 7. gyermekeként született, abban az évben, amelyben, ahogyan egyszer ő maga is ironikusan megjegyezte, némely hamis bankó is forgalomba került. Ezzel nem csak Dániának a napóleoni zűrzavar utáni államcsődjére célzott, hanem saját származására is, minthogy szüleinek egymáshoz fűződő viszonyát kétségesnek érezte.

Apja, Michael Pedersen, aki akkor 56 éves volt, már röviddel első feleségének 1796-ban bekövetkezett halála után teherbe ejtette szolgálólányát, Ane Sörensdatter Lundot, úgyhogy kényszerítve érezte magát, hogy ezt az egyszerű nőt még a szülés előtt feleségül vegye. Kettejük viszonya azonban egész életükben hűvös volt, és a férj a házastársi jog tekintetében is több vonatkozásban hátrányosan kezelte asszonyát. Míg atyja és annak herrnhuti pietizmusa Sörenre nagy befolyást gyakorolt, szürke és jelentéktelen anyját temérdek levelében és naplófeljegyzésében alig-alig említi. A házban meglehetős jólét uralkodott, mert az apa értette a módját, hogy gyapjúáruval nyereséges kereskedelmet folytasson.

Sören nyápic gyermek volt. A „villa” gúnynevet ragasztották rá, mivel olyan villa akart lenni, mellyel az asztalnál mindent „feltűzhet”, és amellyel másokat megszurkálhat. A rendkívül szigorú iskolában tanulótársai vastag gyapjúharisnyája miatt „harisnyás-Sörennek” vagy „kóristafiúnak” csúfolták, mert többnyire olyan fekete öltözetet viselt, mint az egyházi iskolába járó gyerekek. Tanulótársai csendesnek, örömtelennek, gátlásosnak és visszahúzódónak, gyengének és sápadtnak, egyszersmind azonban pimasznak, mulatságosnak, irritálónak tartották, aki könnyen ki tudja hozni a sodrából az embert. Jól szórakozott rajta, ha tanulótársait feldühíthette. Valóságos virtuóz lehetett a settenkedésben.

Atyjának, aki a dán államegyház tagja volt, otthoni nevelése miatt Sören egész életében szenvedett. Életre szóló búskomorságának egyik oka ebben rejlik. Egy ízben azt mondta: „Gyermekként szigorúan és komoly kereszténynek neveltek, emberi megfogalmazásban tébolyodott nevelésben részesültem; már egészen kisgyermekkoromban túlerőltettem magam azon hatások súlya alatt, amelyek alatt a búskomor öregember, aki rámpakolta őket, maga is összeroskadt. Egy gyermek, akit, eszelős módon, búskomor öregembernek öltöztettek be: rémes.” Nem csoda hát, hogy Kierkegaard számára egy ideig a legembertelenebb kegyetlenségnek tűnt a kereszténység, noha élete során akkor sem veszítette el a kereszténység iránti tiszteletét, amikor a legmesszebbre távolodott tőle.

 

Fausti diákévek

Sören 1828-ban konfirmált. 1830-ban kitűnő tanulmányi eredménnyel érettségizett. Ugyanazon évben, apjának kívánságára, teológus hallgató lett a koppenhágai egyetemen, ámbár a kereszténységről alkotott rebellis nézeteihez aligha illett ez a választás. Szigorúan elutasította valamennyi egyházi irányzatot: az ortodoxiát dogmatikus merevsége, a pietizmust irracionális jámborsága, a felvilágosodott racionalizmust pedig az életre vonatkozó száraz felfogása miatt. A teológiai helyett esztétikai, irodalmi, lélektani és humanista témákat tanulmányozott intenzíven. Így hát nem csoda, hogy nem haladt egyetemi tanulmányaival.

Kis időre olcsó kedvtelésekbe merült, hogy – Goethe Faustjához hasonlóan – megismerje az életet. Könnyelmű diákok körében mulatozott, extravagánsan öltözött dandyként lófrált Koppenhága díszes sétálóutcáin, kávéházakat látogatott, valamint számtalan színházi előadást, melyek közül Mozart „Don Giovanni”-ját értékelte legtöbbre, sétapálcákat és selyemsálakat gyűjtött. Bizonytalan, hogy járt-e a bordélyban is. Annyi azonban bizonyos, hogy rövid idő alatt 1262 birodalmi tallért szórt szét, többet, mint amennyit egy professzor akkoriban egy év alatt keresett. Apja kisegítette ugyan szorult helyzetéből, ám megrendült fia miatt, akibe oly nagy reményeket vetett.

Kierkegaard 1840-ben tette le a teológiai államvizsgát, ám állást attól kezdve sem vállalt. A 22. szemeszterben doktorált, 1841-ben, az „Irónia fogalma” című dolgozattal. Életében nem sokat utazott. Két ízben járt Berlinben, ahol Schellinget hallgatta. Mindig is szenvedélyes könyvvásárló és újságolvasó volt. Mindenekelőtt azonban elkötelezett író vált belőle. E tevékenysége időnként tekintélyes honoráriumokat hozott számára, alapjában véve azonban haláláig főleg ama gazdag örökségből élt, magánemberként, amelyet atyja hagyott hátra számára.

 

Az apa vétke

Kierkegaard még egy további értelemben is atyjának örököse volt. Emez egész életében bűnösnek érezte magát, és az isteni büntetéstől való félelemben élt. Egyszer, még kisfiú korában, amikor éppen éhezett és fagyoskodott, a jütlandi rónán Istent káromolta. Olyan tett volt ez, melyet még akkor sem bocsátott meg magának, amikor már 82 esztendős volt. Teherbe ejtette cselédlányát, aki később Sören anyjává lett, és feltehetőleg sokáig amiatt is félelemben élt, hogy netán szifilisszel fertőződhetett meg. Ezért korán elhalt öt gyermekének elvesztését, magától értetődően, Isten büntetéseként értelmezte. E szigorú istenképet, valamint a depresszióra való hajlamát Sörennek is átadta, akinek szilárd meggyőződése volt, hogy a családon átok ül, és hogy, testvéreihez hasonlóan, 33. éve betöltése előtt meg kell halnia, hiszen lehetetlen, hogy efféle családi bűnök terhével az ember hosszabb kort érjen el Jézusnál. Mikor Sören aztán tényleg 33 esztendős lett, először azt hitte, hibásan számolta ki saját születési idejét, és csak akkor hagyta magát meggyőzni, amikor a városi hatóságnál ellenőrizte azt. Atyjának 1838-ban bekövetkezett halálát Sören úgy értelmezte, mint őérte hozott utolsó engesztelő áldozatot, hogy még valami rendes ember válhasson belőle. Mindig is felmagasztaló képet őrzött meg atyjáról, noha saját magának bevallotta, hogy az apa nehéz vallási és lelki terhet rótt rá.

 

Regina Olsen – egy szerencsétlenül végződött szerelem

A sors úgy hozta, hogy Regina Olsen (1822-1904) lett, apja mellett, a legfontosabb személy Kierkegaard életében. Sören 1837-ben ismerte meg a fiatal dán leányt, amikor az 15 esztendős volt. Az ezt követő időben természetes bájával sikerült olyannyira megihletnie és boldoggá tennie Kierkegaard-ot, hogy 1840-ben el is jegyezték egymást. Ám Sören, már tizenhárom hónap elteltével, váratlanul felbontotta az eljegyzést, és, megértését kérve, visszaküldte az eljegyzési gyűrűt vigasztalhatatlan menyasszonyának. Regina azonban nem tanúsított megértést iránta, kivált azért, mert Kierkegaard igen nyersen bánt vele. Önmaga előtt Kierkegaard e kemény bánásmódot azzal igazolta, hogy Regina csak így tudta könnyebben elviselni az elválást.

Regina később egy nagy tekintélynek örvendő hivatalnokhoz, Schlegel titkos tanácsoshoz ment feleségül, ámde Kierkegaard-ot sohasem tudta elfelejteni. Valójában ezt követően is gyakran találkoztak Koppenhága utcáin, és e találkozásokat, melyeknek véletlenszerűeknek kellett látszaniuk, alighanem tudatosan idézték elő, anélkül azonban, hogy egymáshoz szóltak volna. Sörennek Reginához szóló levelei is vannak, melyek azonban sohasem jutottak el hozzá. Utoljára Regina kereste Sörent, külföldre való nagy költözködése előtt, és amikor rátalált az utcán, halk hangon csak ennyit mondott neki: „Isten áldjon – legyen jó sorod!” Mindez Kierkegaard halálának évében történt. Kierkegaard végrendeletében így ír: „Természetesen azt akarom, hogy mindenképpen hajdani jegyesem, Regina Schlegel asszony örökölje mindama keveset, amit hátrahagyhatok… Mindezzel azt kívánom kifejezésre juttatni, hogy számomra egy eljegyzés éppannyira kötelező érvényű volt, mint egy házasság…” Regina és férje azonban nem fogadta el az örökséget.

Miért is került sor erre a szakításra? A felszínen, Kierkegaard írói elhivatottságát említi, amely nem engedi meg ő számára, hogy férj legyen. Azt mondja: nem akarja, hogy Regina miatta boldogtalan legyen. Kierkegaard-nak már Reginához intézett korai levelei is inkább irodalmi gyöngyszemek voltak, mintsem szerelmeslevelek. Az esztétikai, az ami Kierkegaard számára az írás öröme volt, Reginának sorsa lett. Mindazt, ami e mögött rejlett, csupán sejteni lehet. Kierkegaard mindamellett azzal is tisztában volt, hogy ezzel oly terhet vesz magára, melyet sem etikailag, sem pedig vallásilag nem lehet igazolni. 1843-ban azt mondta erről naplójában: „Ha valóban lett volna hitem, úgy Regina mellett maradtam volna. Istennek legyen hála és köszönet, hogy most beláttam ezt. E napokban közel jártam hozzá, hogy eszemet veszítsem.” Kierkegaard sohasem mondott le igazán Regináról, noha a vele való házasságot később sem tudta elképzelni.

 

Koppenhága Szókratésze

Sören Kierkegaard egyre inkább íróvá képezte magát. Az írás lett egzisztenciájának eszméjévé, melynek története arról tanúskodik, miként volt képes egy tragikus író az ő búskomorságát roppant alkotóerővé változtatni. Kierkegaard éppúgy írt beszédeket, mint prédikációkat és újságcikkeket a napi aktualitású kérdésekhez. Hamarosan az utca ismert emberévé vált. Voltak, akik a koppenhágai Szókratészt látták benne, s ő maga is jól érezte magát e szerepben. Kis termete, valamint eszméi és eltérő hosszúságú nadrágszára miatt sok gúny és rosszindulat is osztályrészéül jutott a járókelők, valamint a helyi sajtó részéről. Egyes írásait hevesen vitatták ugyan, ám keveset fogadtak el és értettek meg közülük.

Kierkegaard már kicsapongásai során komolyan feltette magának az élet értelmére vonatkozó kérdést, és lassanként rátalált a kereszténység egy új megközelítésére. Olyan alakokat választott támpontul magának, mint Ábrahám és Jób az Ószövetségből, és mindenekelőtt Jézus és Pál az Újszövetségből. Egy mélyen depressziós időszakot követően, 1838-ban, „kisebbfajta megtérést” élt át, mely végtelenül nagy örömmel töltötte el. A Jézusban való hit révén egzisztenciálisan tapasztalta meg, hogy Isten végtelenül nagy és teljességgel különböző az őt körülvevő világtól; ám azt is, hogy Isten szeretet, hogy örömmel ajándékoz meg, és hogy csakis nála létezik feloldozás.

Könyveiben, gyakran álnéven, az emberi egzisztencia új oldalait fedezte fel, és ábrázolta. Így, mindenekelőtt, „Vagy – Vagy” című legsikeresebb írásában, amelyben a híres „Egy csábító naplója” (1843) is található. Ez, minden bizonnyal, a Reginával való eljegyzését is szem előtt tartja. A mű eksztatikus előszavában olyan provokatív mondatok találhatók, mint az alábbi: „Házasodj vagy ne házasodj: így is, úgy is meg fogod bánni”. Kierkegaard ezen első nagy írásában a megbékítő „mind-mind” ellen fordul, amely Hegel filozófiájában, a tézis, antitézis és szintézis hármas lépésének formájában, alapvető szerepet játszik. Mindenekelőtt az esztétikai életformát, amelyben az élvezet az egyént kívülről határozza meg, állítja szembe, szellemesen és mélyértelműen, az etikai életformával, amelyben az ember a felelősség szabad vállalása révén saját maga felett rendelkezik. Az esztétikai életforma kötelezettség nélküli, a pillanatnak él, míg az etikai életforma kötelező érvényű és határozott. Mindemellett az etikai semmiképp sem fosztja meg az életet annak szépségétől. Az etikai választás révén az ember önmagában valami örökkévalót fedez fel, úgyhogy az etikai életforma gyökerét tekintve vallásos. A vallásos mozzanat az ami szokatlan és rendkívüli, s ami akár még a mártíromsághoz is vezethet. Az esztétikai, az etikai és a vallási életformákban, amelyeket műveiben Kierkegaard újra meg újra megvizsgál, saját életútjának stádiumait és különböző oldalait is könnyűszerrel megtaláljuk.

Egyéb fontos írásainak címe: „Az ismétlés” (1843), „Félelem és reszketés” (1843), „Filozófiai morzsák” (1844), „A szorongás fogalma” (1844), „Az élet útjának stádiumai” (1845) „Szeretetből cselekedni” (1847), „A halálos betegség” (1848) és „A kereszténység elsajátítása” (1850). Teljes munkássága 55 kötetet tesz ki. Ebben Kierkegaard az emberi egzisztencia új felfogását vázolja fel. Felfedezi a szorongást, a melankóliát és a kétségbeesést, valamint a szeretetet, mint alapbeállítódásokat. Ezek olyan felfedezések, melyeket napjainkra már rég elfogadott a filozófia, a pszichológia és az irodalom.

 

Az egzisztencia igazsága

Azt, ami sajátos az emberi létezésben, Kierkegaard „egzisztenciának” nevezte. Az egzisztencia kiemelkedő helyet foglal el a gondolkodásában. Ezzel az olyan gondolkodással fordul szembe, mely úgy véli, hogy valamiféle fölérendelt rendszerből kiindulva képes objektív módon megérteni az embert. Az olyan filozófia, mint Hegelé, számára elfogadhatatlan, minthogy mindazt, mi egyszeri, levezethetetlen és rendkívüli az emberben, fogalmi összefüggésekben oldja fel. Sören Kierkegaard számára az ember olyan lény, aki az idő és az örökkévalóság, a szabadság és a szükségszerűség, a jó és a rossz, a félelem és az öröm közötti szétszakítottságban vívódik. A szubjektív, az ember szubjektum-volta alkotja az egyént, akinek újra és újra egzisztenciális választási lehetőségek között kell döntenie. Kierkegaard kijelentheti, hogy az igazság az egzisztenciában rejlik, amivel nem logikai vagy matematikai igazságokra gondol, melyek függetlenek a gondolkodó szubjektumtól, hanem olyan egzisztenciális magatartásokra, melyek esetében a szavahihetőség a tét. Olyan igazságkereső ő, aki nem a magánakvaló igazságot keresi, hanem azt az igazságot, melyért élni vagy meghalni képes. Ezt az igazságot Kierkegaard a keresztények igazságában fedezi fel, amely – eltérően az „objektív” tudományok igazságaitól – nem tételekben, rendszerekben vagy dogmákban, hanem az egyén döntésében valósul meg, tehát „szubjektív”. Ezen igazságot élnünk – vagy Jézus egyik mondása szerint – „cselekednünk” kell.

 

Az államegyház ellen

Sören Kierkegaard jámbor imádkozó volt, akitől mélyértelmű imádságok maradtak ránk. Eredeti interpretátora volt a Bibliának, aki szokatlan értelmezésekre volt képes. Olyan elkötelezett keresztény volt, aki fájdalmasan tudatában volt önnön kudarcának. Nem volt viszont jó viszonyban saját dán államegyházával. Ellenkezőleg. Sohasem bírálta egy keresztény az egyházát olyan élesen, oly elmésen, oly találóan, némelykor viszont olyan igazságtalanul, mint Kierkegaard. Életének utolsó két esztendejében ez a felőrlő küzdelem vette igénybe minden erejét.

1854 januárjában meghalt Jakob Peter Mynster (született 1775), aki udvari lelkész, udvari prédikátor és Seeland püspöke volt. Közte és Kierkegaard között már évek óta volt személyes kapcsolat, melyek a kettejük közötti jelentős különbségeket egyre nyilvánvalóbbá tették. Míg Mynster egyfajta polgári, tetszetős, megnyugtató kereszténységet képviselt, addig Kierkegaard a kereszténységben valamennyi érték botrányos megfordítását látta. Számára a kereszténység oly nehéznek látszott, hogy minden emberi lehetőség kevésnek bizonyul hozzá, és olyasvalaminek, mely csakis Isten kegyelmével élhető. Itt semmit sem adnak ingyen. Egy polgári vagy kulturális értelemben vett kereszténység képtelenségnek tűnt fel előtte, melyet élesen elutasított. Kierkegaard meggyőződése az volt, hogy az ő személyes megbízatása volt, hogy efféle radikális kereszténység mellett tegyen bizonyságot.

 

Radikális istenhit mára

Mármost, midőn a gyászünnepélyen Mynstert „az igazság tanújaként” magasztalták, Kierkegaard nem tudott tovább hallgatni. Néhány nappal később a koppenhágai sajtóban indulatos sértéseket kezdett az „igazság tanúja”, valamint annak dicsőítői fejéhez vágni. A lehető legélesebb bírálatot gyakorolta Mynsteren, illetve annak „könnyed kereszténységén”, és egyúttal mindjárt bevonta ebbe az egyház valamennyi hivatalos szolgálóját is: a püspököket és a lelkészeket. Olyan klerikális szatócslelkeknek nevezte őket, akik jó fizetésért, biztos pozícióban és furcsa hivatali öltözékben, szegénységet prédikálnak, anélkül, hogy valaki a hallgatóság soraiból harsány kacajban törne ki. Kierkegaard szemében mindennek semmi köze sem volt a kereszténységhez. Két idézet: „Kerüld a lelkészeket, a gyalázatosakat, kiknek mestersége, hogy megakadályozzanak téged abban, hogy akárcsak felfigyelhess arra, mi is a kereszténység valójában.” És: „Amennyiben úgy hiszed, már pedig úgy hiszed, hogy lopni, rabolni, fosztogatni, kurválkodni, rágalmazni, dőzsölni Isten ellenére való: a hivatalos kereszténység és annak istentisztelete Isten számára mérhetetlenül utálatosabb”. A komisz verbális kirohanásokat, melyek természetesen viszonzásra is találtak, egész Koppenhága lélegzetvisszafojtva figyelte. Ezeknek egészen Kierkegaard haláláig nem szakadt vége.

1855. szeptember 25-én, az utolsó szövege fölé ezt a mondatot írta: „Ennek az életnek keresztényi elhivatottságáról”. Pár nap múlva a szófáról a padlóra esett. Rosszul érezte magát, és október 4-én kórházba vitték, ahol november 11-én bekövetkezett haláláig feküdt. A köhögés, remegés, hányás és émelygés napról napra rosszabbodott. Ebben az időszakban még tudott bizalommal telve imádkozni, vonakodott azonban lelkipásztor kezéből elfogadni az úrvacsorát. Világi személytől elfogadta volna. Az egyházi személyeken gyakorolt bírálatát nem vonta vissza. A végén már alig tudott beszélni, és gyengeségében csak félálomban, derengő tekintettel nézett maga elé. A kómában aztán, a légszomj következében, lassan megfulladt.

Sören Kierkegaard sohasem tekintett saját magára oly példaképként, akit buzgón követni kellene. Tisztában volt gyengeségeivel. Önmagával kapcsolatban gyakran hangsúlyozta, hogy sem prófétának, sem apostolnak, sem pedig mártírnak nem tartja magát. Számára Szókratész, Krisztus és Regina Olsen voltak az eszményképek. Ő maga azonban Isten országának magányos provokátora volt; olyan békétlen kívülálló, aki Krisztus híradását szerette, a jó ügy fanatikusa, miként ő értelmezte azt, egy kényelmetlen keresztény, aki olykor mértéktelen kirohanásokkal akarta felrázni az embereket.

Mindazt, amit csak Kierkegaard tett – fauszti korszakát, jegyességének felbontását, az államegyház elleni harcát – már az ő idejében hevesen bírálták. Mégis találhatók életében és írásaiban olyan mozzanatok, amelyek ma is el kell, hogy gondolkoztassanak bennünket. Hadd utaljunk itt, egészen röviden, három témára.

Jelentős érdeme az egzisztencia felfedezése, valamint az ember esztétikai, etikai és vallásos életformájának leírása. Kierkegaard nézőpontja nem engedi meg, hogy az embert kizárólag eszméi, környezete vagy génjei felől értsük meg. Mindaz, amit Kierkegaard egyrészt a szorongásról, a búskomorságról és a kétségbeesésről, másrészt pedig a szabadságról, a felelősségről, az örömről és a szeretetről mondott, ma is időszerű.

Figyelemre méltó Kierkegaard radikális istenhite, amely nem egyeztethető össze a manapság elterjedt simulékony, kellemes, gyöngéd istenképpel; igaz, hogy egy olyan sima és zökkenőmentes istenképpel sem, melyet csak azért igyekeznek ápolni, mert nagyszerű kultúra és hagyomány köszönhető neki.

Figyelemreméltó Kierkegaard bírálata is az olyan egyházzal szemben, amely elfelejtkezik az evangélium rendkívüliségéről, és túlontúl alkalmazkodik mindahhoz, ami ebben a világban számít. Kierkegaard nem is annyira az egyház hibáit pellengérezte ki, mintsem a szó és az élet közötti aránytalanságot: vagyis az egyház szavahihetőségének a hiányát.

Mindezeket tekintve Sören Kierkegaard rendkívüli keresztény volt. Aki napjainkban vele, az ő műveivel foglalkozik, semmi esetre sem fogja megbánni. E tekintetben nincs „vagy-vagy”.

Werner Trutwin
(Himfy József fordítása)