Megjelent az Egyházfórum 2016/4. számában
EGY ILLEGÁLIS KELET-NÉMETORSZÁGI PAP TAPASZTALATAI
Amikor 1964. augusztus 28-án este Gordian Landwehr perjel atya a lipcsei domonkosok templomában, a szentmisén részt vevő népes gyülekezet körében felvett engem a domonkos rendbe, huszonkét éves fiatalemberként aligha sejthettem, hogy egyházi életutam milyen élesen ellentmond majd a megszokott egyházi normáknak.
ÚTMUTATÓ TALÁLKOZÁS AZON A SZENTMISÉN, AMELYEN FELVÉTELT NYERTEM A RENDBE
Visszatekintve ma már útmutató jelként értelmezem azt, hogy 1960. augusztus 28-án František Kubat koncelebrálta ezt a szentmisét. Kubat, az akkori Csehszlovákiában élő domonkos atya Észak-Csehország egy kicsiny, Szászországgal határos településének lelkipásztora volt. A mise után, valamint az elkövetkező napok során František beszámolt a papok viszontagságos életéről az akkori Csehszlovákiában. Ezenkívül megvilágította azt is, mennyire fontos lenne közös lelkipásztori projekteket indítani, és ő maga ajánlkozott partnerként. Mesélt domonkos fivéreink és nővéreink nehézségeiről is, akikkel kapcsolatban állt. Ezekről a megpróbáltatásokról mi szinte semmit sem tudtunk. Mindössze arról értesültünk, hogy a rendeket 1950-ben betiltották, s hogy a rendtagok kényszermunka végzése, láger- és börtönbüntetések letöltése után civil foglalkozásokban kényszerültek dolgozni, gyakorta keményen és a legméltánytalanabb körülmények közt. Mindenfajta lelkészi tevékenységet megtiltottak nekik, s ha valamelyiküket mégis ilyen tevékenységen kapták, szigorú büntetéssel sújtották.
Ily módon František cseh testvérem, már azon a napon, amikor felvételt nyertem a rendbe, megadta az első lökést későbbi, következményekben gazdag tevékenységem irányába, amelyet a földalatti egyházban és a földalatti egyházért folytattam. A lipcsei domonkos szerzetesek kicsiny kolostorában e pillanattól fogva valamennyien egyetértettünk abban, hogy szeretnénk domonkos fivéreinkkel és nővéreinkkel kapcsolatba lépni, és a rendelkezésünkre álló szerény lehetőségeinkkel segítségükre lenni, illetve segítséget közvetíteni nekik. A mi rendházunk kapui számukra mindig nyitva állnak. Hamarosan meglátogattam testvéreimet Észak-Csehországban, ők pedig további domonkos szerzetesekhez irányítottak. Így tehát már a rendben töltött első évem során szembesültem testvéreim nehézségeivel, szükségeikkel és aggályaikkal, a rájuk leselkedő veszélyekkel, valamint lelkipásztori tevékenységük illegális módszereivel is.
Szinte véletlenszerűen, egy teológia szakos diák közvetítésével 1965 elején Erfurtban sikerült egy budapesti kapcsolatot is teremtenem. A perjel engedélyezte, hogy a nyári szünetben Budapestre utazzam. Kikötése az volt, hogy ott is keressem fel szerzetes testvéreinket. Mindössze annyit tudtunk, hogy ott régen volt egy nagy templommal rendelkező domonkos kolostor, amelyet az állam elkobozott, templomát pedig plébániatemplomnak használták.
A BUDAPESTI FÖLDALATTI EGYHÁZBAN SZERZETT ELLENTMONDÁSOS TAPASZTALATOK
1965 egy augusztusi vasárnapján vonattal érkeztem a budapesti Nyugati pályaudvarra. Levelezőtársam azonban megegyezésünk ellenére nem várt rám a peronon. Így egyedül, kérdezősködve jutottam el a budapesti Központi Papnevelő Intézethez. Barátságos emberek vezettek el a kapujáig. Levelezőpartnerem üzenetét, miszerint csak másnap tud majd fogadni, akkor kaptam meg, amikor már ismét otthon voltam.
A szeminárium házfőnöke szívélyesen fogadott, sőt egy kicsit ki is faggatott. Nyilván kikotyoghattam olyasfélét is, amit minden bizonnyal jobb lett volna megtartanom magamnak. A portás még aznap este tudatta velem, hogy ő maga is ferences barát, s hogy miután rendjének legtöbb kolostorát bezárták, ő civilben kényszerült az intézetben dolgozni. Óva intett a papnevelde vezetőitől, majd könyörgött, ne áruljak el nekik sok mindent – főleg azt ne, hogy én domonkos szerzetes vagyok. Persze addigra én ezt már réges-rég kifecsegtem a papnevelde vezetőjének. Ennek hallatán mélyen elkeseredtem, hiszen zöldfülű voltam még, és csak később tudtam meg, hogy a papnevelde (maga a Magyar Katolikus Egyház is) kiegyezett az állammal, és szorosan együttműködött a magyar állambiztonsággal.
A következő napon megérkezett a levelezőtársam, Beer Miklós, aki ma a váci egyházmegye püspöke, és magával vitt szülőházába. Megmutatta nekem egykori lakóhelyét és Budapestet, a fővárost. Csekély lelkesedést keltett benne a tervem, hogy illegalitásban tevékenykedő szerzetes testvéreinket felkeressem. Valószínűleg tarthatott is az ilyen irányú tevékenységektől. Mindez érthető volt, hiszen tanulmányainak és vágyott papi hivatásának sorsa forgott kockán. Mégis elvezetett egy domonkos templomhoz, ahol segítségével egy idős hölgytől megtudtam egy atya címét, aki korábban kolostorban élt, és akkoriban egészen közel lakott. Beer Miklós odavezetett, a páterrel azonban már nem óhajtott megismerkedni, és a továbbiakat rám hagyta.
A magyar szerzetes fivér egy nagy bérházban lakott. A lakást nővérével osztotta meg, és segédmunkásként dolgozott a budapesti tanácsnál. „Emellett” hittant tanított, és illegálisan a lelkészi élet minden területén aktív volt. Korábban rendje gimnáziumi tanárként helyezte el Magyarország több nagyvárosában és Szlovákiában. Pius – így hívták – ezután rögtön bemutatott egy rendtársának, aki a közvetlen közelben lakott. Andreas volt a neve, ő is a földalatti egyházban tevékenykedett Budapesten, bár akkor már elmúlt hetvenéves. Andreas domonkos testvér háromszoros doktori címmel rendelkezett, Andreas Frühwirth generális munkatársa volt, és amikor Frühwirthet bíborossá kreálták, a titkára lett. Később az Angelicumban, a domonkosok római teológiai főiskoláján volt a teológia professzora. A második világháború vége óta ismét Budapesten élt. Pius és Andreas meséltek az életükről és a tevékenységükről, ami egyrészt nagy benyomást tett rám, másrészt mélyen elgondolkodtatott. Ott-tartózkodásom végén megkértek arra, hogy a Szlovákiában szétszórtan élő testvéreket is látogassam meg. Nevüket és néhány esetben a címüket is tudták, de sorsukról talán már másfél évtizede semmit sem hallhattak.
Lipcsében nagy érdeklődéssel vették tudomásul a sok megszerzett információt, és helyeselték a kapcsolatok további ápolását is. Gordian atya számára a földalatti rendbeli testvérekkel folytatott viszony ugyanannyira fontos volt, ha nem fontosabb, mint hogy én a novíciusok kolostorában tartózkodjam. Jómagam hálás voltam, hogy így szemlélte a dolgokat, és nagyra értékeltem belém vetett bizalmát is. A perjel természetesen nemcsak barátokat köszönhetett magatartásának. Néhány egyházi funkcionárius bírálta tevékenységünket.
Az 1968 előtti években az volt tevékenységeink legfőbb célja, hogy domonkos fivéreink és nővéreink számára biztosítsuk a segítséget a túléléshez, s hogy ennek során tanulhassunk egymástól. Én azonban csak ritkán tudtam Csehszlovákiába és Magyarországra utazni, mivel tanulmányaimat is be kellett fejeznem. Emiatt látogatásaimat nagyon pontosan meg kellett terveznem. Az is fontos volt, hogy lipcsei kolostorunkat felajánlhassuk szállásul látogatások idejére, hosszabb tartózkodásokra, valamint találkozók megtartására. Eközben már több fiatal rendtárs tartozott a lipcsei közösséghez, akik azonban közel sem voltak annyira aktívak a kelet-európai tevékenységben, mint jómagam.
AZ EGYES SZOCIALISTA ORSZÁGOKRA ELTÉRŐ EGYHÁZPOLITIKA VOLT JELLEMZŐ
Az egyházpolitikát tekintve az egyes szocialista országokban számottevő különbségek voltak. A sztálinizmus (tehát az ötvenes évek) után az egyházak, kiváltképpen a katolikus egyház Lengyelországban és Kelet-Németországban viszonylagos szabadságnak örvendhetett tevékenységei végzése során. Lengyelországban a katolikus egyház kiterjedtsége és hatalma miatt a kommunisták nem mertek nyílt konfrontációt kezdeményezni. Esetenként azonban természetesen ott is sor került többé-kevésbé erőteljes rágalmazási kampányra vagy akár egyes keresztények üldözésére – sőt gyilkosságra is.
Kelet-Németországban a katolikus egyház a hatvanas években diaszpórás léte miatt nem játszott jelentős szerepet. A Kelet- és Nyugat-Németországra jellemző különleges politikai helyzet miatt a kommunista zsarnokok egyházpolitikájukban mindent elkövettek azért, hogy a nemzetközi közvélemény ne róhassa fel nekik a keresztények üldözését. Csak 1989-ben derült fény arra, hogy a keresztények elkötelezettsége Kelet-Németországban nem volt teljesen mentes a politikai érdekektől.
Természetesen nyilvánvaló volt számunkra, hogy nem éltünk szabad, demokratikus jogállamban. Pontosan tudtuk, hogy valószínűleg megfigyelés alatt állunk, és ennek megfelelően rendezkedtünk be. Lipcsei kolostorunk összes látogatóját, akár gépkocsival érkezett, akár anélkül, idős volt, vagy fiatal, valamilyen módon „lajstromba vették”. A kelet-németországi és lengyelországi vallásszabadság másféle volt, mint az egykori Osztrák–Magyar Monarchia szocialista utódállamaiban. Mindezt tudtuk, és megtanultunk ezzel együtt élni.
SZÉTSZÓRÓDOTT SZERZETES FIVÉREINK ÉS NŐVÉREINK CSEHSZLOVÁKIÁBAN
A magyarországi és a csehszlovákiai munka gyakorta kínkeserves volt. Sok időt emésztett fel az egyes testvérek felkutatása. Sok éjszakát töltöttem vonatutakon, állomásokon, és sűrűn elfogott el a rettegés, hogyan is magyarázhatom meg jelenlétemet, ha a rendőrség „begyűjt”. Azokban az években gyakran ellenőrzött a rendőrség, de soha nem vettek őrizetbe.
Szlovákiában, Eperjesen egy idősebb szerzetes testvér vezetése alatt álló közösséggel ismerkedtem meg. Az 1960-as évek során keletkezett, és összesen tíz-tizenkét fiatal férfiból állt, akik Eperjes környékén szétszórva éltek. Ők vagy tanulmányaikat folytatták, vagy pedig már polgári munkát végeztek, és rendszeresen találkoztak egy családi házban. Bár ezt akkoriban szigorúan tiltották, közösségük sok évig zavartalanul működött. Az imának és a tanulmányaiknak szentelték magukat, és misét is celebráltak. Közülük néhányan azokban az években léptek be a rendbe, titokban szentelték őket pappá, és a mai napig aktívak.
További látogatásaim olyan szerzetes testvéreimhez vezettek, akik egyedül vagy hozzátartozóknál éltek, és sokszor inkább megtűrték, mint hogy szeretettel befogadták volna őket, mivel rokonaik természetesen rettegtek. Apáca nővéreink gyakorta egyedül vagy úgynevezett internáló kolostorokban tengették életüket, ahol akár kétszáz vagy több, különféle rendekhez tartozó apáca élt együtt, nemegyszer méltatlan körülmények közt. Egy további ilyen jellegű kolostort leltem Broumovban (Kelet-Csehországban) is. Ide a domonkos apácák komtemplatív ágához tartozó nővéreket internálták.
Az észak-csehországi Osekben meglátogattam a görög katolikus segédpüspököt, az Eperjesről származó Vasil’ Hopkót. 1951-től börtönben volt, majd 1964–1968 között Osekben tartották fogva, egy papi idősotthonban. A hosszú üldöztetés olyan pszichés megterhelést eredményezett nála, hogy állandóan ki volt téve az öngyilkosság veszélyének. 1976-ban Eperjesen halt meg, 2003-ban boldoggá avatták.
A nagyvárosokban, Prágában és Brnóban élő rendtársakkal könnyen, veszélyektől mentesen tudtam kapcsolatot felvenni. 1968 elejéig szinte egyetlen szerzetes sem szolgált plébánián, hanem mindannyian illegálisan dolgoztak „valahol”, néhányuk odáig merészkedett, hogy kis bázisközösségeket alapítson. Hol egyik, hol másik szerzetes atya látta el az egyetlen rendbe kívánkozó fiatal magiszterének feladatát. Nem mindenki tudott aktívan tevékenykedni. Sokan börtön és kényszermunka miatt komoly fizikai és pszichológiai károsodást szenvedtek, és remeteként, elzárkózva éltek, mint a karthauziak. Köztük főleg olyanok voltak, akik már elérték a nyugdíjas kort.
Akárhogyan éltek is, mindannyian hálásak voltak, amikor felvettük velük a kapcsolatot, meglátogattuk őket, és néhány napot együtt töltöttünk velük. Néhányan még Lipcsébe is elmerészkedtek. Ekkor megfigyelhettük, mennyire meghatódtak, amikor – gyakorta sok-sok év után – először húztak szerzetesi ruhát az énekes imádsághoz.
Természetesen szerzetes fivéreinknek gyakran volt kapcsolatuk más csoportosulásokhoz tartozó emberekkel, akiknek bemutattak. Ez utóbbiak közt sokan voltak olyanok, akik később a földalatti egyház aktív tagjaivá váltak, titkos püspökként vagy más fontos feladatokkal megbízva. Szlovákiában Ján Hirka papot egyszerű munkásként személyesen ismertem meg. 1996-ban püspökként ő volt az első hivatalos ordináriusom. Ezenkívül egy kis helységben találkoztam Karel Otčenášekkel, aki a királyváradi (azaz Hradec Králové-i, németül königgrätzi) püspök volt. 1965 óta tevékenykedett ott plébánosi minőségben. Karel püspök az észak-csehországi régióban a legbuzgóbb lelkiatyák közé tartozott; különösen a zsinati határozatokat akarta érvényesíteni.
NÉZETELTÉRÉSEIM FELIX MARIA DAVÍDEK PÜSPÖKKEL
Az idő múltával testvéreim értesítettek a lassan kialakuló földalatti hierarchiáról. Természetesen először, néhány testvéremhez hasonlóan, én is gyanakodva fogadtam a hírt. Talán egyféle ellenegyház létesül itt csendben? Miután a földalatti egyházhoz tartozó személyeket kifaggattam és megismertem, alapvető természetű aggályaim gyorsan eloszlottak.
1968 körül lehetett, amikor egy szerzetes testvéremmel Eperjesen először találkoztam az illegális püspökkel, Felix Davídekkel. Ez a prágai tavasz időszaka volt, amely sajnos csak néhány hónapig tartott. Egy lehetséges, titkos papszentelésekről szóló beszélgetésbe vontak be engem is. Felix Davídek nem tanúsított nagy lelkesedést, amikor szerzetes testvérem ragaszkodott hozzá, hogy én is részt vegyek a beszélgetésben. Én különben alig értettem valamit, mivel a beszélgetés szlovákul folyt, és tolmácsra lett volna szükségem, hogy követhessem az elhangzottakat.
Davídek püspök kis termetű férfi volt, s akkoriban nem tett rám jó benyomást. Nem tűnt kiegyensúlyozott személyiségnek, beszédmodora pedig szerintem a szórakozottság, az elkötelezettség és a fanatizmus között váltakozott. 1971 elejéig még háromszor vagy négyszer találkoztam vele különféle helyeken, azután többet nem. Róla szerzett benyomásom azonban hamarosan megváltozott. Fiatalemberként minden egyes találkozó után felfoghatatlannak tűnt számomra, milyen egyetemes műveltségű, olvasottságú embert tisztelhetek Davídekben, elképzelni sem tudtam, mi mindennel foglalkozott, egyáltalán hogyan szakított minderre időt.
Természetesen egyes kérdésekben egyszerűen nem értettünk egyet. Nagyon különböző véleményen voltunk az egyházi viszonyok megítélésében, különösen a katolikus egyház és a keletnémet állam viszonyát illetően. Nem értettem egyet szigorú ítéletével, amely szerint a keletnémet katolikus püspökök és kiváltképpen Bengsch berlini érsek együttműködtek az állammal, és ily módon vásárolták meg az Egyház szabadságát. Úgy véltem, Felix Davídek túl kevéssé vette figyelembe, hogy a Szövetségi Köztársaság közelsége Kelet-Németország számára teljesen más lehetőségeket teremtett.
Később (nem sokkal a földalatti zsinat megtartása előtt, 1970-ben) további nézeteltérés tárgya volt köztünk a nők pappá szentelésének, valamint a keleti egyház rítusa szerint pappá szentelt nős emberek püspökké szentelésének kérdése. Én ekkor az mondtam, hogy e megengedő értelmezéssel már túl messzire mennénk, túlságosan meglazítanánk a hagyomány kötelékét. Teológiai szempontból azonban nem láttam okot rá, hogy elvben mindez miért is ne volna lehetséges. Mind a mai napig ez az álláspontom. Felix Davídek elfogadhatatlannak minősítette véleményemet. Egy megjegyzését csehről fordították le számomra, és kiderült: „keményfejű, konzervatív poroszként” könyvelt el. Azonban, és ez nagyon fontos számomra, soha nem szakította meg velem a kapcsolatot. Álláspontomat egyébként sok cseh kollégánk is osztotta.
PARANCS FELÜLRŐL: SZAKÍTSAM MEG TEVÉKENYSÉGEMET
Lipcsében egyáltalán nem fogadták nagy lelkesedéssel a földalatti hierarchia kialakulását, valamint Davídek püspök tevékenykedését, és aggódtak, hogy a földalatti egyházból ellenegyház jön létre. Gordian atya segélynyújtásom haszonélvezőinek körét a jövőben kizárólag domonkos szerzetes testvéreinkre kívánta korlátozni. Azonban erre már nem volt lehetőség, mivel domonkos szerzetes testvéreink megnövekedett önbizalmuknak köszönhetően a legkülönbözőbb területeken együttműködtek a földalatti egyházzal és hierarchiájával. A lipcsei aggályokat csak részben sikerült eloszlatnom. Elöljáróm hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, leállította a Csehszlovákia-projektet: nem került sor több külföldi látogatásra, utazásra, a lipcsei látogatásokat és tartózkodásokat pedig minimumra korlátozták. „Szép csöndben” véget kívántak vetni mindennek. Indokolást nem kaptam, és feltételeznem kellett, hogy a kolostori engedelmességben kell gyakorolnom magam.
Mindez annál is érthetetlenebb volt számomra, mivel annyi erőt, energiát fektettem ebbe a projektbe, hogy nem tudtam egyszerűen kihátrálni belőle. Ezenfelül testvéreink számítottak rám és ránk, a lipcsei domonkosokra. Mivel kompromisszum sajnos nem kínálkozott, 1970 márciusában, majdnem hat év eltelte után elhagytam a domonkos rendet.
Annak indoka, hogy miért kívánták kötelezettségeimet behatárolni, először csak évtizedekkel később, a rendszerváltozás után tisztázódott. Ekkor került nyilvánosságra, hogy az akkori keletnémet püspöki kar nyomást gyakorolt Gordian atyára. Gondoskodnia kellett arról, hogy minden, a földalatti egyházzal kapcsolatos tevékenységemnek véget vessen, annak érdekében, hogy az állam és a keletnémet katolikus egyház közt ápolt viszony lehetőség szerint feszültségmentes maradhasson. Ezenfelül értesítette a keletnémet állambiztonsági szervezet is arról, hogy tevékenységem nem ismeretlen előttük. Később, a megfelelő aktahozzáférés során megtudtam, hogy 1960 óta a keletnémet Állambiztonsági Minisztérium felelős részlegei minden, határainkon túli kapcsolatomat dokumentálták.
Ma gyakran elgondolkodom, vajon mi volt az oka annak, hogy az intenzív megfigyelés ellenére továbbra is sok kapcsolatot ápolhattam, sőt azokat ki is építhettem. Később viszonylag feltűnés nélkül, polgári körülmények közt éltem családommal Kelet-Németországban, bár mi egyáltalán nem tudtunk igazodni a politikai viszonyokhoz. Eladói foglalkozásom – mivel változó munkaidőben dolgoztam – gyakori utazásokat tett lehetővé. A provokatív ellenállási tevékenységről hazámban tudatosan, bár nehéz szívvel lemondtam, hogy ne veszélyeztessem csehszlovákiai tevékenységemet. Mindössze egy kisebb egyházi bázisközösségben, valamint az egyházi békemozgalomban vettem aktívan részt.
Stasi-aktámból kitűnik, hogy az állambiztonság munkatársai nem tudtak velem mit kezdeni: hol jámbornak, naivnak hol pedig rendkívül titokzatosnak találtak. Ezért volt szükség arra, hogy tevékenységemet alaposan megfigyeljék. Megdöbbentett a felelős ügyosztályok száma, amelyek személyemmel foglalkoztak.
A DOMONKOS REND ELHAGYÁSA, HÁZASSÁGKÖTÉSEM ÉS AZ ILLEGALITÁSBAN FOLYTATOTT MUNKÁM
Amennyire nehezemre esett a rend elhagyása, a földalatti egyházhoz fűződő kapcsolatom nem szűnt meg. Az egykori csehszlovák testvérek jó barátaimmá váltak. Bátorítottak, hogy ne adjam fel a megkezdett munkát, de nem unszoltak arra sem, hogy mindenképpen folytassam tevékenységemet. 1970 közepén megnősültem. Házasságkötésem után nem sokkal szlovák barátaim a földalatti egyház legbelső szerkezetébe is beavattak. Erre azért volt szükség, mert annak ellenére, hogy már igen sokat tudtam, néhány, csak kevés beavatott számára ismeretes dolgot biztonsági okokból korábban elhallgattak előlem. Az ezután következő időszakban személyesen megismertem az addig titokban felszentelt püspökök többségét is.
Végül közölték: ha továbbra is él bennem az elkötelezettség a papi hivatás iránt, nyitva áll előttem a lehetőség, hogy ismét pappá váljak. Adtak egy kis gondolkodási időt, valamint feleségemmel is meg kellett beszélnem a dolgot, mivel az ő beleegyezésére szintén szükség volt. Érdeklődtem, pappá szentelésem milyen jogalapon lenne lehetséges, mire ezt a választ adták: a Szentszék különleges fakultásai által, valamint a keleti egyházjog alapján.
Semmi kétségem nem támadt az ajánlat komolyságát illetően, mivel már megszerzett teológiai ismereteim, valamint a keleti egyház történelméről, teológiájáról és liturgiájáról szerzett tudásom sem mondott ennek ellent. Továbbá szavahihetők voltak azok is, akik ezeket a lehetőségeket ismertették velem. Mégis hosszú ideig gondolkodtam, mielőtt igent mondtam volna. A feleségem beleegyezett döntésembe. Ezután nagyon alaposan megvizsgálták teológiai felkészültségemet, és fontos tájékoztatásokban és útmutatásban részesültem jövőbeni papi létem önmeghatározását illetően:
– szigorú titoktartás;
– biritualitás (a papság mind latin, mind görög rítusnak megfelelő gyakorlása);
– lojalitás a mindenkori lakóhely szerinti püspök iránt (a drezda-meisseni püspökség akkori püspökét, Schaffran püspököt értesítették szentelésemről, valamint az engem iránta lojalitásra kötelező előírásról);
– egy csehszlovákiai titkos püspökhöz történő hozzárendelésről (amely engedelmességi kötelezettséggel is járt).
HOGYAN SZENTELTEK A FÖLDALATTI EGYHÁZ PAPJÁVÁ
1971. március 24-én a cseh titkos püspök, Jan Blaha a brnói, ősi Szent Péter és Pál katedrálissal szemben fekvő lakásában, Felix Davídek jelenlétében először diakónussá, majd pappá szentelt. Blaha püspök – abban az időben az egyetlen, Róma szerint minden kétségen felül álló titkos püspök – a bizánci katolikus egyház rítusának megfelelően szentelt föl. Engedélyezte számomra azonban a papi hivatás latin rítus szerinti gyakorlását is. Hivatásom gyakorlását kizárólag a földalatti egyházra korlátozták, a teljes volt keleti blokk területére. Kelet-Németországban munkáspapként tevékenykedhettem.
1991-ig Bedřich Provazník brnói püspökhöz tartoztam. Évente legalább kétszer találkoztam vele, vagy Csehszlovákiában, vagy pedig Lipcsében. Provazník püspök rám hagyta feladataim kiválasztását, azonban megkért, hogy rendszeresen tájékoztassam. Ő pedig Schaffran püspököt tájékoztatta, akivel Lipcsében találkozott. Így 1971 és 1990 közt a legkülönbözőbb feladatoknak szentelhettem magam. Szerteágazó tevékenységeim közül itt csak néhányat említenék:
– egyes személyek, családok, fiatalok és diákok lelki és erkölcsi támogatása; vallásos vakációs tevékenységek szervezése és megvalósítása csehszlovák fiatalok számára Kelet-Németországban; sok kis létszámú házi és bázisközösség felépítése, számukra tanácsadás;
– a keletnémet–csehszlovák határterületen levő közösségekben – ahol abban az időben még sok német ajkú hívő élt – kisegítő szolgálat;
– kapcsolattartás rendtársainkkal és különféle gyakorlati segítség nyújtása a kolostorok számára az egész országban;
– paptestvéreink és munkásságuk támogatása; futárszolgálat, határokon átívelő pénzátutalás, irodalmi művek, gyógyszerek, műszaki berendezések csempészése.
Feladataimat szívesen végeztem, bár nehezek, sőt időnként kifejezetten veszélyesek voltak. Egyes utazások során rettegtem, és bizony járandóságomon felül merítettem Istenbe vetett bizodalmamból. Ma – negyven papi hivatásnak szentelt év után – hálás vagyok, hogy minderre lehetőségem volt. Különösen hálás vagyok családomnak, és mindenekelőtt a feleségemnek, aki ezen évek alatt kötelezettségem súlyát magára vállalta, és megosztotta velem a felelősséget. II. János Pál pápa a politikai rendszerváltozás utáni első prágai látogatása során méltatta a földalatti papok szolgálatát és tevékenységét, és felettébb szívélyes szavakkal köszönetet mondott nekik. Mindegyikünk kapott egy sokszorosított köszönőlevelet is.
1989 UTÁN: AZ ÉRZÉS, HOGY AZ ANYASZENTEGYHÁZ ELÁRULT BENNÜNKET
Ma azonban az én személyes egyenlegem igencsak kijózanítóan hat: a földalatti egyházban végzett több mint húszéves papi szolgálat után a hivatalos egyház húsz éven át gyakorolt ellenünk hátrányos megkülönböztetést és közösített ki bennünket. Szolgálatomért drágán megfizettem.
1990 után a felszólításnak megfelelően lakóhelyem ordináriusánál, Joachim Reinelt megyéspüspöknél jelentkeztem. Az elmondottakat tudomásul vette, majd megbízta segédpüspökét történetem ellenőrzésével. Ezt követően a segédpüspökkel is röviden elbeszélgettem. Ezután több év telt el, míg Reinelt püspök hajlandó volt személyesen fogadni. Az eperjesi Ján Hirka püspök ezzel szemben nagyon hamar készen állt arra, hogy segítsen a püspökségébe való felvételemben. Erről értesítette mind Ratzinger bíborost, mind a drezdai püspököt, célja pedig az volt, hogy a püspökségében lelkipásztori szolgálattal bízhasson meg. Ratzinger bíboros 1996 decemberében kijelentette, hogy az eperjesi püspökségbe felvehetnek, éspedig Hirka püspök akkori nunciusa leiratának megfelelően, birituális papként. A nuncius levelében egy olyan tájékoztatásra hivatkozott, amelyet az Hittani Kongregációtól kapott. Ratzinger azonban a drezdai püspökkel azt közölte, hogy püspökségében latin rítus szerint lelkipásztori tevékenységre nem alkalmazhat.
Végül, a drezdai püspök tanácsára, 1997. február 6-án az eperjesi püspökségben lettem egyházmegyés pap, abban a reményben, hogy ily módon legalább – bár korlátozások árán – Németországban végezhetnék lelkipásztori teendőket. Azonban ennek ellentéte történt: Reinelt püspök egyházmegyéjében mindennemű lelkipásztori tevékenységet megtiltott számomra. A drezda-meisseni egyházmegyében a mai napig szigorúan tiltott számomra minden nyilvános szentmiseáldozat és koncelebrálás, mind a latin, mind a bizánc rítus szerint, még akkor is, ha a püspök ezáltal a jelenleg érvényben levő kánonjog ellen vét. Rómában már rég megkaphattam volna a megfelelő engedélyt lelkipásztori tevékenységemre. 1997 januárjában, egyetlen és utolsó elbeszélgetésünk során, a Hittani Kongregáció döntése után megígérte, hogy továbbra is segít nekem, azonban ebből semmit sem tartott be. Éppen ellenkezőleg: a püspöki konferenciában kollégáit a tőle telhető legnagyobb igyekezettel részinformációkkal látta el rólam, így a német püspökök körében téves vagy legalábbis kedvezőtlen benyomás keletkezhetett velem kapcsolatban.
Ellenvetéseim és kéréseim süket fülekre találtak mind Ratzinger bíborosnál, mind más vatikáni hatóságoknál. Ratzinger bíboros – a későbbi XVI. Benedek pápa – elismerte Blaha püspök által végzett pappá szentelésemet, megtiltotta azonban, hogy a latin rítus szerint végezzem papi szolgálatomat. Nem én jelentkeztem papnak. Nekem a papi hivatást felkínálták. Nehezen tudom csak megemészteni azt az igazságtalanságot, hogy húsz év nehéz papi szolgálat után nemcsak marginalizálnak, de mintha még büntetést is rónának rám.
KLAUS METSCH
görög katolikus pap
a Leserinitiative Publik Forum elnökségi tagja
Lipcse
Németből fordította:
KISS ORSOLYA