Megjelent az Egyházfórum 2008/3. számában
Andrej Wajda filmje a szovjet vezetés által 1940 tavaszán rideg racionalitással elhatározott és érzéketlen módszerességgel végrehajtott tömeggyilkosság áldozatainak állít emléket. A több mint 20000 hidegvérrel legyilkolt bűne abban rejlett, hogy lengyelek és értelmiségiek voltak. Ebben az összefüggésben tehát szétválaszthatatlanul ötvöződnek az etnikai és az osztálytársadalmi elemek. Ily módon Katyn döbbenetes tükröt tart az elé az Európai Unió elé, amely hallgatólagosan ugyan, de mégiscsak elismeri/elfogadja a kollektív bűnösség elvét (lásd Benes-dekrétumok története).
A film központi témája az igazsághoz való közelítés sokfélesége és összetettsége: politikai istrumentalizálás (nemzetiszocialista német), következetes tagadás, meghazudtolás és szintén istrumentalizálás (szovjet), fel-, illetve fel nem vállalás (lengyel szereplők), amely közvetlenül a háború után élet és halál kérdésévé vált. A történelmi tényszerűséghez tartozik, hogy a szövetségesek is Sztálin hivatalos változatát fogadták el, s ebben a vonatkozásban mindenképpen igaz, hogy Nürnbergben tulajdonképpen tömeggyilkosok ítélkeztek tömeggyilkosok felett (akik, mellesleg, egykor de facto szövetségesek voltak).[1]
Az igazsághoz való viszonyulás kérdésén keresztül Andrej. Wajda filmje egy rendkívül mély üzenetet közvetít. Az élet kétségtelenül árnyalt, szürke és hullámzó, ellenben vannak élethelyzetek, amelyek egyértelmű és világos állásfoglalásra kényszeríthetik az illető személyt: a gyilkosok, avagy a meggyilkoltak mellé áll; vállalja vagy megtagadja a tényszerűség igazságát? Ezek a döntések mindig személyesek, azok mindennemű következményeivel együtt, és minden későbbi magyarázási kísérlet valójában magyarázkodás az erkölcsi felmentés reményében. Hiszen mindig van választásai lehetőség! A megalkuvók tulajdonképpen azért gyűlölik olyan következetes kitartással a meg nem alkuvókat, mert azok szüntelenül a saját megalkuvásaikra emlékeztetik őket. Ugyanakkor elkötelezett hívei a megbocsátásnak – és a feledésnek –, ellenben megfeledkeznek arról, hogy a be nem ismert és meg nem bánt bűnt nem lehet megbocsátani.
Ebben a vonatkozásban Katyn tulajdonképpen a kommunizmus mint politikai rendszer, illetve az azt működtető hivatalnokok és hatalomgyakorlók azon alapvető tulajdonságaira mutat rá – hazugság, félelemkeltés, gátlástalanság, embertelenség, amoralitás, a gyávaság és megalkuvás erénnyé emelése, a kizárólagos igazság hivatalos meghatározásának igénye – amelyek hosszú távon, külön-külön és együttesen, csakis az egyéni és közösségi amoralitáshoz vagy tudathasadáshoz vezethetnek. A filmben ez utóbbi helyzetet tükrözi a hivatalos és a valós igazság feloldhatatlan ellentmondása között őrlődő lengyel néphadseregbeli katonatiszt (az áldozatok egykori bajtársa) öngyilkossága; illetve annak az önmagán bátorságot vevő szovjet tisztnek a gesztusa, aki megmenti az egyik lengyel áldozat családját (hiszen a meggyilkoltak elérhető családtagjait a szovjet hatalom ráadásul deportálta) – mintegy személyes erkölcsi jóvátételként azért, hogy valamikor képtelen volt megmenteni a sajátját.
Andrej Wajda alkotása az emlékezés mellett ugyanakkor figyelmeztetés is: Katyn újra megtörténhet – hiszen már egyszer megtörtént, s a tényszerűsége ellenére mind a mai napig ún. „magasabb” érdekek fűződnek ahhoz, hogy meg nem történtté hazudják, vagy egész egyszerűen elhallgassák. Arról nem is beszélve, hogy a közép-kelet-európai régió kommunista emberkínzói (vagy akár gyilkosai) mind a mai napig közöttünk élnek (Románia maffiaszerű politikai-gazdasági-gazságügyi rendszerét pl. egyenesen ők uralják, irányítják), tisztes öregkort megérve, és karriert befutva élvezik a személyiségi jogok biztosította anonimitást. Ellenben, miközben gyermekeiket vagy unokáikat nevelgetik, aközben – tudatosan vagy öntudatlanul – továbbadják az amoralitást, a kétszínűséget, a gátlástalan cinizmust, a konkrét emberi személy semmibe vételét, valamint a hatalomvágyat és annak mértéktelen szeretetét. Így termeli magát újra az az univerzalista (esetenként azonban nemzeti) kommunista ideológia, melynek hordozói az egyes országokat birtoknak és a korlátlan hatalomgyakorlás helyének, a lakosságot pedig birkának tekintik. Az önmagát civilizáltnak és kereszténynek tekintő Európa hányingerkeltő kettős mércéje – amely egyrészt (jogosan!) fenntartja a fasizmus és a nemzetiszocializmus bűntetteinek az elévülhetetlenségét, másrészt azonban a teljes büntethetetlenséget biztosítja a kommunizmus egykori fenntartói és működtetői számára; sőt mi több a bűntetteik emlékezetét is igyekszik minden erővel tompítani – egy olyan ősbűn, amely mélységi forrongásba taszítja, vagy akár az irracionalitásig hajszolja a társadalmi igazságérzetet, és ezáltal tulajdonképpen az eljövendő önkényuralmi rendszereket készíti elő. De lehet, hogy valójában ez is a cél! Hiszen Koszovó példája beszédesen bizonyítja, hogy az erkölcsi és értékrendi diskurzusok ellenére (melyek többnyire a sexualitás körül forognak) minden csupán politikai-gazdasági érdek-megítélés kérdése. Tudniillik a kis országok határait ma is a nagyhatalmak szabják át; s vezetőiket is ők legitimálják, illetve diszkreditálják. Ebben a mentális rendszerben a terrorizmus, tömeggyilkosság, etnikai tisztogatás stb. mind-mind olyan képlékeny és állandóan változó tartalmú fogalmak, amelyeknek az éppen időszerű relevanciáját a pillanatnyi érdek határozza meg. Mint ahogy annak idején a valójában semmibe sem vett lengyel áldozatokhoz való viszonyulást is a politikai hasznosíthatóság és az alkalmi érdek határozta meg, mind német, mind szovjet, mind pedig szövetségesi oldalon. Ennek függvényében a „szabadságharcos” és a „terrorista” nem állandó és következetes meghatározások, hanem az éppen időszerű szövetségi viszonyokat kifejező és tükröző minősítések. Annál is inkább, mivel a hazugság, a félrevezetés, a tömegek érzelmi alapú manipulációja ma már (évtizedek óta) a politika és a nemzetközi kapcsolatok szerves része.
Andrej Wajda (talán utolsó) filmje tulajdonképpen kimondja a kimondhatatlant. Halála előtt leteszi azt a terhet, amelyet egy életen keresztül hordozott. Ugyanakkor méltó emléket állít az apjának és a többi áldozatnak, akiknek halála nem volt hiábavaló. Hiszen áldozatuk (hivatalosan eltörlésre, elfeledésre ítéltetett emléke) olyan erkölcsi erőt és alapot jelentett, amely az értelmiségétől tudatosan megfosztott lengyel társadalmat végeredményben az európai sztálinista konglomerátum leggyöngébb láncszemévé tette. Katyn emléke miatt ugyanis a szovjet érdekeket kiszolgáló lengyel kommunisták állandó hazugságban voltak kénytelenek élni, beszélni és hatalmat gyakorolni. Ez pedig hosszabb távon teljes lehetetlenségnek bizonyult!
JAKAB ATTILA
[1] Gondolkodjunk el azon, hogy a kivégzett Szaddam Husszeinnek olyan (pl. vegyi) fegyverek birtoklását rótták fel, amelyeket egykor a nyugatiak szolgáltattak neki az Iránnal vívott háború idején.