egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

„Rendet kell tenni, rendnek kell lenni végre!”

Így énekel Sarolta az István, a király című rockoperában. Az egyházakat érintő törvényi szabályozás kapcsán ugyanez a szólam újra meg újra felhangzott az elmúlt években, minden politikai oldal (ki ilyen, ki olyan előjellel) hozzá akart nyúlni a meglévő szabályozáshoz. Mik voltak a legfőbb indokok? Kontrollálatlanság, az egyházi státussal járó előnyök, mentességek jogosulatlan igénybe vétele, ritkább esetekben társadalmi destrukció. A helyzet mindenesetre paradox, hiszen abban a pillanatban, amikor az egyház és az állam közötti szétválasztás rendszerét egy államilag hozott egyházi törvényre alapozzák, a kígyó a saját farkába harap. Ráadásul – mintegy őskérdést – felvethetjük: miért is kell, hogy hitéleti téren az állami törvények rendet tegyenek? Mi okból érezzük ezt megkerülhetetlen szükségszerűségnek? Ha attól tartunk, hogy egyes mozgalmak egyházi színezetbe öltözve kártékony tevékenységet folytatnak, akkor fölösleges az aggodalom: a vétkes, bűnös, a polgárokat, családokat, fiatalokat, morált (és így tovább) veszélyeztető cselekedet ellen egyháztörvény nélkül is fel tud lépni a jogállam a büntetőjog alapján. Természetesen más a kérdés igazi súlypontja. Hazánkban (és sok más államban) az egyházi státusz bizonyos privilégiumokkal jár. Itt természetszerűleg nem azokra a felszínes (ál)kérdésekre kell gondolnunk, hogy a perselypénz megadóztatható-e. Ezen kérdés terén az alapítványok, civil szervezetek működése is mutatja, hogy lehet megfelelő jogi konstrukciókat találni a non-profit szervezetek bevételeinek, pénzmozgásainak törvényes felügyeletére. A nehézségek ott kezdődnek, amikor a for-profit és a non-profit szféra egymásba hatolás (a vállalkozó egyházak, egyházi menedzsmentek kérdése). Ez a kérdéskör is viszonylag egyszerűen rendezhető lett volna átfogó egyháztörvény nélkül, és már eddig is működő példák mutatják, hogy itt is lehetséges a törvényes keretek rögzítése.

Súlyosabb kérdés az állam és az állami finanszírozás viszonyulása a vallási közösségekhez. Természetesen elvileg is, gyakorlatilag is külön kell kezelnünk a pénzbeli kárpótlás vagy éppenséggel a hitéleti támogatás esetét. A gondok ott lépnek fel, amikor az egyházi státusz megadása a forrásokhoz (legyenek célzottak, szabad felhasználásúak, megpályázhatók stb.) és a mozgástérhez való privilegizált hozzáférést teremt. Itt sem szabad természetesen a demagógia hibájába esnünk, hiszen akár így, akár úgy, de a vallási közösségek „anyagi igényei” között jelentős különbséget szül példának okáért az, hogy hány műemléki ingatlan, gyűjtemény fenntartásáról, üzemeltetéséről kell gondoskodniuk, jóllehet ezek adott esetben nemcsak az egyházi közösségnek, hanem az egész településnek, akár régiónak hasznot hajtanak – és ez csak egy kiragadott példa.

Nehéz azt mondani, hogy létezik tökéletes megoldás. Németországban és Ausztriában az állami háttérrel működő egyházi adó rendszere áll fenn. Franciaországban az állam ugyan nem fizet hitéleti támogatást az egyházaknak, azonban amikor 1921-ben a Köztársaság újra felvette a
Vatikánnal a diplomáciai kapcsolatokat, magára vállalta az addig épült templomok fenntartását (azok ugyanis már korábban állami tulajdonba mentek át), egyszersmind garantálta azok egyházi célokra való bocsátását. Magyarországon a francia megoldással az állam valószínűleg sok-
kal rosszabbul járna, nagyobb költségeket vállalna magára, mint a mai felállásban. Az európai minták alapján azt látjuk, hogy lehet közelíteni vagy távolítani az egyházak és az állam pólusait, ám tökéletes különválasztásukra (legfőként anyagilag) nincs lehetőség, már csak a fennálló kulturális, ingatlan-, művészeti és muzeális vagyon okán sem. Ahol a legelső pillanattól kezdve létezett a teljes elkülönítés (mint az Amerikai Egyesült Államokban), ott ez a problémakör így nem merül fel, ám ez a helyzet (éppen teljességgel eltérő eredete, fejlődési útvonala és elvei
okán) nem alkalmas sem párhuzamok felmutatására, sem a lehetséges megoldás modellezésére.

Mit tehet akkor hát egy modern, európai állam? Megpróbál együtt élni a paradoxonnal, és kellő társadalmi érzékenységgel megkísérli a helyzet valamiféle szabályozását a külső „felületek” (anyagiak, gazdálkodás, támogatási rendszer stb.) terén. Eközben eltekint a „vallási privilégiumoktól”. Hiszen ha az állam tényleg független az egyháztól, akkor nem is privilegizálhat, hisz nincs meg hozzá sem a tekintélye, sem a kompetenciája. Ezen a ponton azonban kitérőt kell tennünk, hogy a magyar helyzet egyik legsajátosabb pontjáról szóljunk. Ez pedig a nyelvezet problémája. Ugyanis mind nyelvi, kulturális, társadalmi, mind teológiai, hitelvi szinten értelmezhetetlen az „egyházi törvény” kifejezés. A törvény ugyanis nem az egyházakra, nem az Egyházra, hanem a Magyarország területén létező, működő vallási közösségekre vonatkozik. Az egyház szó specifikusan újszövetségi-keresztény ihletettségű, s ezen a körön kívül nem is bír jelentéssel. Mintha emögött a megközelítés mögött kimondva- kimondatlanul ott húzódna a „keresztény Magyarország” képe, ahol így vagy úgy, de egyháznak (azaz: kereszténynek) kell lenni, más vallás ne is próbálkozzon egyenrangú félként fellépni. Ez már az eddigiekben is megmosolyogtató eredményekre vezetett: a Zsidó Hitközség mint történelmi egyház, vagy a Magyarországi Muszlimok Egyháza megnevezés. Játsszunk el a gondolattal, mi történne, ha például egy muszlim többségű országban a törvény nem tenné lehetővé, hogy a katolikus egyház egyházként jegyeztesse be magát, hanem a Korán vallási fogalmai szerinti megnevezést kellene magára öltenie? Minden bizonnyal azt mondanánk, hogy ez a vallásszabadság megsebzése.

Ráadásul ennek a problémának a mostani helyzetben a negatív vetülete is előtérbe került, az, hogy a jogi szabályozás értelmében egyesek nem fognak immár egyháznak számítani. Ezentúl csak a tizennégy kiválasztott nevezheti magát egyháznak? A parlamenti kétharmad szavazata nélkül senki nem lesz egyház? Vagy esetleg mifelénk egyháznak lenni már háromféleképpen is lehet: teológiailag, köznyelvileg és jogilag? A leginkább privilegizáltak pedig azok lesznek, akik mindhárom téren „nyernek”?

Hogy a helyzet korántsem rózsás „egyértelmű”, azt az is mutatja, hogy bár a református és az evangélikus vezető körök a legnagyobb eufória hangján nyilatkoztak, a MKPK titkára feltűnően (és épp a többiek lelkendezése okán még inkább dicsérendően) visszafogott módon fejtette ki álláspontját. Az MTI tudósítása szerint úgy fogalmazott, hogy az eddigi szabályozással sem volt a katolikus egyháznak baja, legfeljebb annak betartásával (tehát a „rendet kell tenni” elv elsődlegesen a kormány részéről merült fel, s nem az egyházi fórum nyomására), másfelől pedig az új törvény nem teremt korántsem tiszta helyzetet, hiszen nem világos, a gyakorlatban miként fog működni. Eddig ugyanis a megfelelő bíróságon kerülhetett sor az adott közösség bejegyeztetésére (pl. a katolikus egyházat a Komárom-Esztergom Megyei Bíróságon jegyezték be, lévén hogy az esztergomi prímás a feje), mostantól ez a jog a parlamenté. Érdekes, hogy mind Bölcskei, mind Gáncs püspökök úgy vélik, mostantól vált a politikától függetlenné az egyházi lét a magyar közéletben.

Ezzel szemben a valóság azt mutatja, hogy eddig formális eljárás keretében egy politikamentes fórum folytatott le adminisztratív eljárást – mostantól azonban pártpolitikusok fognak szavazni.

Lehet a törvény erényeként említeni, hogy objektív(abb) kritériumokat akart teremteni az egyházi mivolt bejegyzéséhez (létszám, társadalmi jelenlét ideje, mérhető hitéleti tevékenység), ám ez a jószándék akkor ért volna célba, ha

1) ezeket az objektív(abb) feltételeket a vallási közösségekkel egyeztetetve szakemberek, és nem pártfunkcionáriusok határozzák meg; és
2) megmarad a végrehajtás korábbi rendje, vagyis a bejegyzés adminisztratív és nem parlamenti/szavazási kérdés.
1. Még a dicsérők sem hallgathatják el, hogy egyeztetés nem történt, ráadásul a FIDESZ a legutolsó pillanatban radikálisan átdolgozta a KDNP-s javaslatot.
2. A kétharmados, politikusok általi megszavaztatás kényszere csak akkor működik, ha a politikusok formális-adminisztratív szerepet töltenek be (ha valaki megfelel a kritériumoknak, igennel kell szavazniuk), ez esetben azonban nem magyarázható meg, miért nem maradt ez a jog a bíróságoknál. Ha ellenben tényleges lobby-csatatérré válik az egyházak elismertetése, akkor tovább vihetjük az MKPK titkárának gondolatát: az első szavazások után mindenki előtt nyilvánvalóvá válik, mennyit ér ez a törvény (ami egyébként rávilágít majd annak eszmei-elvi irrealitására is).

Mindezek egy „laikus” klerikus, katolikus teológus gondolatai, aki se nem jogász, se nem közgazdász, csak igyekszik a vallási pluralitás és a vallásközi párbeszéd terén szerzett tapasztalatai alapján nemcsak a privilegizált egyházak, hanem a magyarországi vallási közösségek összességének szempontjából vizsgálni az előállt helyzetet.

Török Csaba, katolikus pap

egysza

Adószám: 19667908-1-43
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinkhez kattintson ide.