egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Végh Endre írása vitaindítónak bizonyult, és engem is a kérdés továbbgondolására sarkallt. A kérdés hatására az ember önkéntelenül kutatni kezd a példák után. Az egyház kétezer éves története kimeríthetetlen példatárral szolgál jól-rosszul politizáló papokról, de saját közelmúltunk is bőséges anyagot kínál. Ötleteléseket megelőzően azonban célszerűbbnek látszik megvizsgálni mi a katolikus egyház felfogása ma, amikor a régi koroktól eltérően klerikus és értelmiségi nem azonos, nem egybevágó fogalmak. Legjobb forrásként a II. vatikáni zsinatnak a világ püspökei által megvitatott és elfogadott okmányaira, és az ezek nyomán kialakított jogi útmutatásaira támaszkodunk. Megengedve persze annak lehetőségét, hogy az élet, a gyakorlat felülírja, vagy finomítsa e szabályokat. Tegyünk hát egy rövid sétát e dokumentumok, paragrafusok és értelmezések világában!

Végh Endre írása vitaindítónak bizonyult, és engem is a kérdés továbbgondolására sarkallt. A kérdés hatására az ember önkéntelenül kutatni kezd a példák után. Az egyház kétezer éves története kimeríthetetlen példatárral szolgál jól-rosszul politizáló papokról, de saját közelmúltunk is bőséges anyagot kínál. Ötleteléseket megelőzően azonban célszerűbbnek látszik megvizsgálni mi a katolikus egyház felfogása ma, amikor a régi koroktól eltérően klerikus és értelmiségi nem azonos, nem egybevágó fogalmak. Legjobb forrásként a II. vatikáni zsinatnak a világ püspökei által megvitatott és elfogadott okmányaira, és az ezek nyomán kialakított jogi útmutatásaira támaszkodunk. Megengedve persze annak lehetőségét, hogy az élet, a gyakorlat felülírja, vagy finomítsa e szabályokat. Tegyünk hát egy rövid sétát e dokumentumok, paragrafusok és értelmezések világában!

A papi szolgálatról és életről hozott határozat kimondja: „A keresztény közösségek kialakításán fáradozva papok sohasem állhatnak valamilyen ideológiának vagy pártnak a szolgálatában, hanem, mint az evangélium hirdetői és az egyház pásztorai, Krisztus teste gyarapításán fáradozzanak” (Presbyterorum ordinis n.7.).

Ésszerű követelménynek látszik az Egyházi Törvénykönyv előírása: „Tilos a klerikusoknak olyan közhivatalt vállalniuk, amely a világi hatalom gyakorlásában való részvétellel jár” (285. kán 3.§.), és

„Politikai pártokban vagy szakszervezetek vezetésében tevékeny részt ne vállaljanak, hacsak az illetékes egyházi hatóság megítélése szerint az egyház jogainak védelme vagy a közjó szolgálata ezt meg nem kívánja” (287. kan. 2. §,).
Mindez elég világosan meghatározza a klerikus lehetséges tevékenységi körét. Kérdés, hogy lehet-e papnak a hivatalostól eltérő véleménye. Úgy hiszem, alapvető emberi joga, hogy igen, de minden eltérő megnyilatkozása esetében nyilvánvalóvá kell tennie, hogy ez magánvéleménye. A hit hirdetőjeként viszont elkötelezettséget vállalt emberként köti – bocsánat a profán szóhasználatért – a „pártfegyelem”. Szavaiban és tetteiben „A klerikusok mindig a lehető legjobban segítsék elő az igazságos békét és egyetértést az emberek között” – mondja ki a fent idézett kánon első paragrafusa.

Mindez gyakran emberfeletti erőfeszítést követel, ha meggondoljuk, hogy szembenálló felek vitájában igazat adva egyik vagy másik félnek, ne álljunk annak szolgálatába. Bármennyire kényelmetlen, a pap nem utasíthatja vissza a párbeszédet, ugyanakkor nem nevezheti ilyen vagy olyan ügynöknek a vele vitában álló felet. Nem rikácsolhat átkokat a vele vitázók fejére.

Nem igényel külön bizonyítást, hogy az egyház hierarchikus szerkezete a feladatot még nehezebbé teszi: „A papok ismerjék el igazi atyjuknak a püspököt és tisztelettel engedelmeskedjenek neki” – írja a dogmatikai konstitúció az egyházról (LG 28). Különösen nehéz ez abban az esetben, ha nem teljes az egység egy püspöki karon belül.

Sokatmondóak ebből a szempontból Erdő Péter Egyházjog-könyvének sorai: „A Kléruskongregáció 1982. III. 8-i nyilatkozata (…) külön is tiltja a klerikusoknak egyrészt a politikai egyesületekben való részvételt, még akkor is, ha azok látszatra a béke, a társadalmi haladás vagy az emberiség előmozdítására alakultak is. Az ilyenek ugyanis megoszlást és ellentétet hozhatnak létre Isten népe körében, szembe fordítják a papokat főpásztorukkal és egymással, és ezzel zavarják a papi küldetést és az egyházi közösséget” (193. o.).

Marad tehát a békéltetés és közösségépítés, de mindezekhez nem kell a vitás kérdések szakértőjének, csalatkozhatatlan válaszok kinyilatkoztatójának lennie. „A világi hívők jól kiművelt lelkiismeretére hárul a feladat, hogy az isteni törvényt a földi társadalom életének irányítójává tegyék. Papjaiktól viszont a lelki világosságot és erőt kell várniuk… Vállalják csak a világi hívők a maguk sajátos szerepét” – olvassuk a Lelkipásztori konstitúció az egyház és a mai világ viszonyáról című zsinati dokumentumban.

(Gaudium et spes 42).

Mindezt végiggondolva: a papi politizálást az ismert film címével Mission impossible-nek nevezhetnénk, vagy evangéliumi nyelven mondhatnánk: „Szűk a kapu és keskeny az út, mely az életre vezet” (Mt 7.14).

A béke és egyetértés megteremtésére irányuló, erőt és világosságot mutató papi törekvések, amelyeket – számomra úgy tűnik – az egyház a papi politizálás egyetlen területeként jelöl ki, óhatatlanul felidézik bennem a tragikus sorsú magyar bíboros, Fráter György alakját, aki egy őt jellemző író szerint legjobb szándékai ellenére „Erdély érdekében egyformán tudott bizalmatlanságot ébreszteni a törökökben és osztrákokban”.

Winkler Lajos

egysza

Adószám: 19667908-1-43
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinkhez kattintson ide.