egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

A kereszténység tulajdonképpen a Názáreti Jézust Úrnak és Messiásnak elismerő első zsidó Krisztus-követők hitén és meggyőződésén alapszik, akik ezt a hitet ápolták, s akik erről a hitről másokat is igyekeztek meggyőzni (ApCsel 2): elsősorban a zsidókat, majd mindinkább a pogányokat. Ezt a hitet Pál Filippiekhez írt levelének ókeresztény himnusza a következőképpen fogalmazza meg: Jézus Krisztus „isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem szolgai alakot fölvéve, kiüresítette önmagát és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan volt, mint egy ember; megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten fölmagasztalta és minden mást fölülmúló nevet adott neki: Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,6-11).

A kereszténység tulajdonképpen a Názáreti Jézust Úrnak és Messiásnak elismerő első zsidó Krisztus-követők hitén és meggyőződésén alapszik, akik ezt a hitet ápolták, s akik erről a hitről másokat is igyekeztek meggyőzni (ApCsel 2): elsősorban a zsidókat, majd mindinkább a pogányokat. Ezt a hitet Pál Filippiekhez írt levelének ókeresztény himnusza a következőképpen fogalmazza meg: Jézus Krisztus „isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem szolgai alakot fölvéve, kiüresítette önmagát és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan volt, mint egy ember; megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten fölmagasztalta és minden mást fölülmúló nevet adott neki: Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,6-11).

A Jézus halálát követő évtizedekben Pálnak elévülhetetlen és megkerülhetetlen érdemei vannak ennek a hitnek a rendszerezett megfogalmazásában. Azt is lehet mondani, hogy a kereszténység – hit- és egyházi intézményrendszere – elsősorban Pálnak köszönhetően az, ami!
Ki is volt ő valójában? Ha szem előtt tartjuk azt a tényt, hogy a személyiség, az életpálya és az életmű szerves egészet alkotnak, akkor mindenképpen figyelnünk kell arra, hogy a páli eszmerendszer tulajdonképpen egy nagyon kiélezett konfliktushelyzet terméke. A krisztushit ugyanis soha nem volt monolitikus. Sőt mondhatni, hogy az evangélium hirdetése és értelmezése mindig, minden korban, következetesen ellenállt a kizárólagos és egységesítő törekvéseknek; amelyek pl. már Pálnál is eléggé jól megfigyelhetők. Az ő igehirdetése azonban kezdetben csak egyike volt a Jézus-esemény többféle olvasatának, és csupán a későbbiekben lett az igazán meghatározó olvasat.


Pál apostol élete és munkássága

Származását tekintve Pál zsidó mivolta megkérdőjelezhetetlen (Fil 3,5-6). Kérdéses azonban, hogy Jeruzsálemben találkozott-e Jézussal? Minden bizonnyal nem. Sőt azt lehet mondani, hogy még Jézus tulajdonképpeni kereszthalála (30. ápr. 7.) sem bírt számára semmiféle jelentőséggel. Egészen addig a pillanatig, amíg a Krisztus-hívő jeruzsálemi közösség körében (a hellénizált, illetve a hagyománytisztelő zsidók között) észlelhető feszültségek társadalmi problémává nem váltak. A hellénizált zsidó Krisztus-hívők (hellénisztai) ugyanis a Templom és a Törvény bírálatával tulajdonképpen a korabeli zsidó vallási és társadalmi vezetőket vették célba, ami jól tükröződik István diakonosz (vagyis szolgálattevő) beszédében (ApCsel 7,51-53).
A kilikiai Tarszoszból származó Pál – akit csupán az ApCsel szerzője nevez kezdetben Saulnak – István meglincselése pillanatában lépett színre (kb. 31.). Ekkor huszonegynéhány éves lehetett. Farizeusként üldözte a Krisztus-hívőket, és kérlelhetetlen dualista álláspontot képviselt: a Törvény vagy a Messiás; harmadik lehetőséget nem ismert (Gal 1,13-14).
Az ekkor kitört jeruzsálemi üldözés következtében a hellénizált Krisztus-hívő zsidók szétszéledtek; miközben a törvénytisztelő Péter és társai nem voltak kitéve semmiféle veszélynek (részt vettek a templomi kultuszon és saját rendezvényen emlékeztek meg Jézusról). Mintegy az üldözés következményeképpen a hellénizáltak a szíriai Antiókhiában hirdetni kezdték az evangéliumot a pogányok (első időben minden bizonnyal az istenfélők) körében is. Ez tekinthető az ún. „pogány misszió” kezdetének, amelyhez Péternek nem sok köze lehetett (az ApCsel 10 csak későbbi legitimáció).
Pál az elmenekült hellénizált Krisztus-hívő zsidók után indult a damaszkuszi zsinagógába, és ekkor következett be az életét és a születő kereszténység történetét új mederbe terelő esemény: Pál csodálatos megtérése. Erről Pál csak annyit ír, hogy Isten volt az, „aki már születésemtől fogva kiválasztott és kegyelmével meghívott, hogy kinyilatkoztassa bennem Fiát, hogy hirdessem a pogányoknak” (Gal 1,15-16). Ez azt jelenti, hogy Pál – amikor később azt megkérdőjelezték – az apostoli elhivatottságát egyenesen az Úrtól eredeztette. Megtérése tulajdonképpen vallási értékváltást (Fil 3,7-9) és megfordított kérlelhetetlenséget jelent. Az ApCsel elbeszélései és Pálnak tulajdonított diskurzusai (9,1-30 és 22,3-21) csak komoly fenntartásokkal kezelhetők. A megtérés mikéntje a maga tényszerűségében (hogyan is történt valójában?) számunkra soha nem lesz teljesen megismerhető. Csak azt tudjuk, hogy valamiféleképpen látta az Urat (1Kor 9,1 és 15,8) Damaszkuszban (Gal 1,17).
Megtérését követően Pál – a saját elmondása szerint – Arábiába (= nabateusok földje: Jordánia és az Akabai-öböl két oldala) ment (Gal 1,17). Erről az ApCsel nem tud. Arábiából visszatért Damaszkuszba (kb. 34), ahol 3 évet maradt (Gal 1,18). Amikor azonban a nabateusok elfoglalták Damaszkuszt (kb. 37 vége felé), Pál veszélybe került. „Damaszkuszban Aretász király helytartója őriztette a damaszkusziak városát, hogy elfogjon – írja a 2Kor 11,32-33-ban –, s egy ablakból kosárban bocsátottak le a falon, így menekültem ki a kezéből”. Hogy miért keresték a nabateusok, nem tudjuk, de feltehetően ennek nem volt köze a Jézus Krisztusba vetett hithez. A páli tanúságtétellel szemben azonban az ApCsel 9,23-24 a damaszkuszi zsidóknak tulajdonítja Pál meggyilkolásának tervét, mert Messiásnak vallotta és hirdette Jézust.
Damaszkuszból Pál Jeruzsálembe ment, ahol, saját elmondása szerint, 15 napot töltött Kéfással (kb. 37 vége). „Más apostolt nem is láttam, csak Jakabot, az Úr testvérét. Amit itt írok, Isten előtt mondom, nem hazugság. Azután elmentem Szíria és Kilikia tartományba. Júdea Krisztusban hívő egyházai tehát személyesen nem ismertek meg. Csak hallomásból tudták rólam: aki valamikor üldözött bennünket, most hirdeti a hitet, amelynek azelőtt a romlására tört. És magasztalták értem az Istent!” (Gal 1,19-24).
Az ApCsel 9,26-30 ezt a történetet másként ismeri: Barnabás az, aki bizalmat szavazott neki és bevezette a jeruzsálemi közösségbe. Érdekes módon Pál itt mintha még a törvénytisztelő Krisztus-hívő zsidók köréhez tartozott volna: „A görög nyelvű zsidókhoz is beszélt, sőt vitába is szállt velük. De azok az életére törtek” (ApCsel 9,29). Ezért a testvérek gyorsan Tarszoszba küldték. A hit pedig, amit Pál hirdetett, ahogy azt később ő maga megfogalmazta, ez volt: „Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, amint az Írás is mondja. Eltemették és harmadnapon föltámadt. Ez is az Írás szerint” (1Kor 15,3-5). Pál tehát Jeruzsálem után néhány (kb. három) évig szülővárosában élt. Nem tudunk arról, hogy itt hirdette volna az evangéliumot.
Időközben eljutott Jeruzsálembe a hír, hogy Antiókhiában a pogányok körében is terjed a Krisztus-hit. Miután a jeruzsálemi közösség küldötte, Barnabás, megbizonyosodott arról, hogy a Krisztus-hívő pogány kereszténységben nincsen semmi kivetni való, elment Tarszoszba, megkereste Pált, és magával vitte Antiókhiába, ahol bevonta az evangelizációs munkába (kb. a 40-es évek eleje). Évekig ez lett Pál otthona. Barnabásnak köszönhetően itt tanult bele a misszióba. Minden bizonnyal erre az időszakra tehető a Barnabással közösen végzett misszió: Ciprus (kétséges) és belső Kis-Ázsia (pizidiai Antiókhia, Ikónium, Lisztra, Derbé). Az evangelizáció eredményeképpen vegyes keresztény közösségek alakultak, zsidókból és pogányokból (ApCsel 13-14).
Távollétükben azonban új személyek (próféták; ApCsel 11,27) érkeztek Jeruzsálemből Antiókhiába. Ily módon a misszióból visszaérkező Pál és Barnabás szembesült a vegyes származású közösségben felmerülő körülmetélés és asztalközösség problémájával. A kérdést természetesen csak Jeruzsálemben lehetett rendezni. Ezért Pál Jeruzsálembe ment (kb. 42-43-ban). A saját emlékei szerint Barnabás és Titusz társaságában, azért, hogy a tekintélyesekkel tisztázza a pogányok között hirdetett evangélium kérdését. Pálnak ugyanis már ekkor szembesülnie kellett azokkal a „hamis testvérek”-kel (pszeudadelphosz), „akik azért tolakodtak be közénk, hogy kifürkésszék Krisztus Jézusban való szabadságunkat, és szolgaságba taszítsanak bennünket” (Gal 2,3-4). Ezek a tekintélyesek – vagyis a közösség oszlopai: Jakab, Kéfás és János – egyetértettek Pállal és Barnabással, hogy folytassák az apostolkodást a pogányok körében, miközben ők a zsidók körében apostolkodnak (Gal 2, 1-10).
Ennek fényében világos, hogy tulajdonképpen nem volt ún. „apostoli zsinat” és semmiféle határozat – amiről az ApCsel 15,6-35 beszámol –, hanem sokkal inkább egy zártkörű tanácskozás, és egy elvi megállapodás. Ennek értelmében a pogányoknak nem kellett először zsidóvá válniuk ahhoz, hogy keresztények lehessenek. Csupán az áldozati eledeltől, a vértől, a fojtott állattól és a paráznaságtól kellett tartózkodniuk (ApCsel 15,29). Az ApCsel elbeszélése tulajdonképpen a pogánymissziót legitimáló eredetmítoszt fogalmazza meg több évtizeddel később, a Templom pusztulását követően, és épp akkor, amikor elindult a kereszténység és a zsidóság markáns szétfejlődése és szembenállása.


Érdekes volt?
A teljes cikk elolvasható, ha megrendeli az elektronikus vagy nyomtatott változatott! Kattintson ide!


egysza

Adószám: 19667908-1-43
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinkhez kattintson ide.