egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Más-kép a Világ-nézet filiája. Ugyanaz másképpen, vagyis ez a rovat is „világ-nézeti” kérdésekkel foglalkozik, csak más módon, más műfajokban. Ebben szépirodalom (irodalmi esszé, egyperces novella, Biblia-parafrázis) dominál.

Ez év februárjában 88 éves korában elhunyt újdonsült jó barátom, Harsányi Iván, a munkásmozgalom-történetírás és a magyar hispanológia doyenje. 1944-ben (amikor még Hirschnek hívták) a spanyol követség menlevelével vészelte át húgával a holokausztot, 1945-ben nyomdászként folytatta, 1950-től a Lenin Intézet történelem szakos hallgatója, 1954–57 között tanársegédje. 1957–től két évig a Nap utcai általános iskola tanára, aztán három évig a Központi Pedagógus Továbbképző Intézet adjunktusa, hat évig az MSZMP KB agitprop osztályának munkatársa, huszonegy évig az MSZMP Politikai Főiskola nemzetközi munkásmozgalom-történeti tanszékének, 1990-től egy évtizedig (nyugdíjba vonulásáig) pedig a Pécsi Tudományegyetem modern kori történelem tanszékének jeles professzora, majd haláláig aktív emeritusa. Több mint fél évszázadot töltött a legújabb kori spanyol történelem kutatásával. Életművének egyik kiemelkedő mozzanata, hogy felkutatta és bemutatta Ángel Sanz Briz, a budapesti spanyol nagykövetség ügyvivője nagyszabású zsidómentő akcióját, amiért a spanyol királytól a Polgári Érdemrend Középkeresztjét kapta.

Ez év februárjában 88 éves korában elhunyt újdonsült jó barátom, Harsányi Iván, a munkásmozgalom-történetírás és a magyar hispanológia doyenje. 1944-ben (amikor még Hirschnek hívták) a spanyol követség menlevelével vészelte át húgával a holokausztot, 1945-ben nyomdászként folytatta, 1950-től a Lenin Intézet történelem szakos hallgatója, 1954–57 között tanársegédje. 1957–től két évig a Nap utcai általános iskola tanára, aztán három évig a Központi Pedagógus Továbbképző Intézet adjunktusa, hat évig az MSZMP KB agitprop osztályának munkatársa, huszonegy évig az MSZMP Politikai Főiskola nemzetközi munkásmozgalom-történeti tanszékének, 1990-től egy évtizedig (nyugdíjba vonulásáig) pedig a Pécsi Tudományegyetem modern kori történelem tanszékének jeles professzora, majd haláláig aktív emeritusa. Több mint fél évszázadot töltött a legújabb kori spanyol történelem kutatásával. Életművének egyik kiemelkedő mozzanata, hogy felkutatta és bemutatta Ángel Sanz Briz, a budapesti spanyol nagykövetség ügyvivője nagyszabású zsidómentő akcióját, amiért a spanyol királytól a Polgári Érdemrend Középkeresztjét kapta.

Ivánnal ugyan három évig kollégák voltunk Pécsett, és olykor egy vonaton utaztunk - miközben ő nem volt afféle intercity professzor, mert mindig hátizsáknyi könyvet és dolgozatot vitt haza, úgyszólván hátán hordta az egyetemet - de csak az utóbbi hónapokban kerültünk közelebb egymáshoz (mint szomszédok), és mindössze öt érdemi beszélgetés erejéig (ezekből kettő az háziorvosi rendelőben, három az utcán, az általa ültetett gesztenyefa előtt történt). Mindegyik diskurzus részéről akadémiai színvonalú volt, mindeközben olyannyira barátságos, mintha évtizedek óta ismertük volna egymást. Szóba került a jezsuiták paraguayi kommunisztikus állama és Ferenc pápa is, aki legnagyobb közös osztónk lett. Ő engem munkásmozgalmi tanulmánykötetével és A zöld oroszlán című mesekönyvével ajándékozott meg, én meg őt két ferencpápás könyvemmel. Most tudtam meg, hogy akkor már halálos beteg volt. A könyveket fiára bízta, de (mint fia megírta nekem) naponta rákérdezett, hogy olvassa-e őket. Kései barátságunk váratlan, égből pottyant kegyelmi ajándék volt. Ezt búcsúztatója meg is erősítette, ugyanis több tucatnyian tanúskodtak - lenyűgöző szakmai tudásán és nyelvismeretén kívüli - bölcsességéről, felelősségéről, hűségéről, szerénységéről, tapintatáról, humoráról, emberségéről, de leginkább alázatáról és önzetlenségéről.

Patsch Ferenc jezsuita Példás életű nem keresztények? című írásában - a II. Vatikáni Zsinat tanítására hivatkozva - azt taglalja, hogy „ahol egy emberi személy bizalommal elfogadja a sorsát (a betegségekkel és szenvedésekkel, az örömökkel és ünnepekkel, a derűs és kemény napokkal együtt), aki próbálja megtenni a tőle telhetőt (ami persze nem megy Isten kegyelme nélkül), igazságosan cselekszik, szereti felebarátját és hűen követi a lelkiismeretét; nos, az ilyen ember megvalósítja azt, amit »hitnek, reménynek és szeretetnek« nevezünk, és emiatt elmondható róla, hogy »megigazult«, vagyis olyan ember, akiben Isten szent lelke él, és aki által Ő cselekszik. Nos, az ilyen ember hitünk szerint halála után közvetlenül találkozik Istennel, azaz az üdvösségre jut”. A tanúságtételek alapján számomra bebizonyosodott, hogy Iván képes volt a radikális önzetlenségre, a másokért feláldozódásra. Úgy élte élete minden napját, mint akinek meggyőződése, hogy a lét legvégső értelme a feltétlen szeretet. Azt, hogy mi zajlott le lelke mélyrétegeiben, továbbá az indítékait és mozgatói teljességét bizonyára egyedül az igazságos Isten ismeri, aki, persze, nem szorul arra, hogy szavazatainkkal tüntessünk jelöltünk mellett. Onnan fentről nézve egészen mellékes, hogy K. Rahner nyomán anonim kereszténynek tekinthetjük-e Ivánt, vagy „csupán” példás életű nem kereszténynek. Minket, szurkolókat mindenesetre megerősített az, hogy amikor a búcsúztatón Iván egyik unokája megkérte a megjelenteket, tegyék föl kezüket, akik Iván unokáinak érzik magukat, akkor nagyon sokan vallottak, tüntettek, voksoltak így, fiatalok és öregek egyaránt. És hát azt se feledjük, hogy majd a legvégén nem lesz afféle hittanvizsga, hanem elég csak odaállnunk a szívünkbe látó elé, aki csak ránk néz, és igazol minket: „Éhes voltam, és ennem adtál, szomjas voltam, és innom adtál, idegen voltam, és befogadtál”.

Kamarás István OJD

egysza

Adószám: 19667908-1-43
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinkhez kattintson ide.