egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Kérdésünk a következő: Toleránsak lehetünk-e Európában a nemkeresztény vallások híveivel szemben? Pozitív válasz esetén természetesen felmerülhet a következő kérdés: Milyen feladatokat kell vállalnunk?

1) Röviden tekintsünk vissza az elmúlt évszázadokra. Európa az iszlámot a keresztes hadjáratok során ismerte meg, így az itt élők számára csak a 12. századtól kezdve volt nyilvánvaló, hogy sajátjukon kívül más vallásos meggyőződések is léteznek. Az így felismert, tőlük különböző hit egy hatalmas, jelentősen eltérő világgal, egyúttal értékes emberi gondolkodással, művészettel és komoly filozófiai törekvésekkel ismertette meg őket. Nyugat szellemi élete az új tapasztalatok során rendkívül fellendült, a találkozásnak igen mély hatása lett. Az a puszta tény, hogy a vallásokat össze lehetett hasonlítani, serkentőleg hatott, mert saját vallásuk igazságaival kapcsolatban is kérdéseket fogalmazhattak meg: Több igazság van, vagy csak egy? Ha csak egy, akkor a mienk a helyes, a többi pedig tévedés vagy akár ördögi megtévesztés? Ha viszont több is helyes, akkor már nem is lehet egy igazságról beszélni? Egyetlen vallás lenne tehát, amely különböző szertartásokban jelentkezik? Az utolsó kérdésre különben évszázadokkal ezelőtt egy jelentős egyházi tudós, Nicolaus Cusanus pozitív választ adott: „una religio in rituum varietate”.

Kérdésünk a következő: Toleránsak lehetünk-e Európában a nemkeresztény vallások híveivel szemben? Pozitív válasz esetén természetesen felmerülhet a következő kérdés: Milyen feladatokat kell vállalnunk?

1) Röviden tekintsünk vissza az elmúlt évszázadokra. Európa az iszlámot a keresztes hadjáratok során ismerte meg, így az itt élők számára csak a 12. századtól kezdve volt nyilvánvaló, hogy sajátjukon kívül más vallásos meggyőződések is léteznek. Az így felismert, tőlük különböző hit egy hatalmas, jelentősen eltérő világgal, egyúttal értékes emberi gondolkodással, művészettel és komoly filozófiai törekvésekkel ismertette meg őket. Nyugat szellemi élete az új tapasztalatok során rendkívül fellendült, a találkozásnak igen mély hatása lett. Az a puszta tény, hogy a vallásokat össze lehetett hasonlítani, serkentőleg hatott, mert saját vallásuk igazságaival kapcsolatban is kérdéseket fogalmazhattak meg: Több igazság van, vagy csak egy? Ha csak egy, akkor a mienk a helyes, a többi pedig tévedés vagy akár ördögi megtévesztés? Ha viszont több is helyes, akkor már nem is lehet egy igazságról beszélni? Egyetlen vallás lenne tehát, amely különböző szertartásokban jelentkezik? Az utolsó kérdésre különben évszázadokkal ezelőtt egy jelentős egyházi tudós, Nicolaus Cusanus pozitív választ adott: „una religio in rituum varietate”.

Kielégítő válasz mind a mai napig nincs, sőt újabb kérdések merülnek fel. Elvárhatjuk más vallások híveitől, hogy elfogadják a mi hitünk igazságait? Az igazság egyedül a mi hitünkben rejtőzik, mert ez Isten kinyilatkoztatása? Vajon jogosan ragaszkodunk ahhoz, hogy a keresztények mindenütt szabadon hirdethessék az igét? Szabad-e erőszakot alkalmaznunk ott, ahol a hit hirdetése akadályokba ütközik? Jogos-e az igény, hogy egyedül saját hitünket tartsuk igaznak, amelyet lelkek üdvössége érdekében egész népünkre, sőt a világ népességére is rá lehet kényszeríteni? Vagy le kell mondanunk minden nem szellemi fegyverről, a világi hatalmak segítségét is beleértve – amint ezt Assisi szent Ferenc állította –, és kizárólag békésen hirdethetjük meggyőződésünket?

Korábban a máshitűeket szokás volt pogányoknak nevezni, eretnekek pedig azok voltak, akik a hit egyházi irányadó elveitől eltértek. Mindkét táborral kapcsolatban felmerül a döntő kérdés: erőszak vagy türelem? Politikai és minden egyéb eszközzel győzni kell-e hitünk ellenfelei felett, vagy pusztán szavakkal, igehirdetéssel, bizonyítással és szeretettel szabad közeledni hozzájuk?

Ezekre a kérdésekre megfelelő választ az újszövetségi Szentírás nyomán a keresztények hite adhat. Ebből elsőként azt tudjuk meg, hogy a korai keresztény igehirdetők életüket kockáztatták, de nem szálltak szembe az erőszakkal. Az igazságot vállalni akkor a vértanúságot is jelenthette. Más volt a helyzet akkor, amikor nem csak a Hegyi beszédet szem előtt tartó tanító, hanem a hívő keresztények puszta léte is veszélyben forgott. Erőszakot ugyanis nem csupán a keresztény egyházak alkalmaztak, vagy legalábbis tettek lehetővé, hanem az iszlám és az eretnekek is.

A történelem tanúsága, hogy a vallásháborúk együtt jártak a szellemi téren folytatott vitákkal, s bár a türelem gondolata elméletben és gyakorlatban sohasem tűnt el, hosszú időn át mégis erőtlen volt, és csak elvétve érvényesült. A 17. század során viszont újból megerősödött, majd a 18. századtól fokozatosan érvényre jutott. Ekkor került napvilágra ennek az aránylag egyszerű eszmének az igazi tartalma.

2) A hit hirdetésének ilyen, az erőszakot is magában foglaló tapasztalatai során ébredt újra a tolerancia, a türelem lehetőségének, egyúttal kérdéses jellegének gondolata. Ezen az úton ismerte meg a Nyugat Ázsia, vagyis India, Kína és Japán jelentősebb vallásait. Ezeknek a vallásoknak mélyebb rétegéről nem hajósok vagy kereskedők hoztak információt, hanem misszionáriusok, később humanista tudós kutatók, akiket a Szentírás szelleme éltetett, és akik fölfigyeltek az idegen vallásokra. A misszionáriusok, elsősorban jezsuiták, kutatni kezdték az új hitvilágot, hogy ennek ismeretében utat építhessenek a keresztény igehirdetés számára. A kínai vallások eszmevilágában a kereszténység alapelemeit vélték felfedezni, ezért arra törekedtek, hogy a hitet „kínai ruhába” öltöztetve egyfajta kínai kereszténységet hozzanak létre, hasonlóan a görög világ és a kereszténység viszonyához. A Vatikán politikája véget vetett ennek a kísérletnek, a jezsuiták teremtő kezdeményezése befejeződött. Ez a vállalkozás azonban mégis rendkívül jelentős maradt, mert először fordult elő, hogy a vallásos lét gyökereit kezdték kutatni, s a Kínában keletkezett „szent könyveket” tanulmányozták. Az alapos tanulmányok révén Európa megismerkedhetett Kína vallásos hitével és gondolkodásával. A 19. és 20. század során viszont az is előfordult, hogy a kínai gondolkodás és hitvilág mélysége oly mértékben igézett meg protestáns misszionáriusokat, hogy szinte megfordították hivatásuk irányát, s mint Kína „misszionáriusai” tértek vissza Európába.

Európai tudósok két évszázados kutatómunkájának köszönhető, hogy egyre alaposabbak és gazdagabbak lettek az indiai és kelet-ázsiai vallásos világról szerzett ismereteink. Európai nyelveken igen sok szöveg jelent már meg, így akiben érdeklődés ébred, megérezheti ennek a világnak legalább leheletét.

3) Hogyan alakult ezt követően a keresztényeknek a nemkeresztény vallásokhoz fűződő viszonya? A türelem és a kapcsolatok keresése szempontjából döntő jelentősége van annak a ténynek, hogy a legtöbb vallás minden különbség ellenére toleráns, náluk föl sem merül a kérdés, hogy hogyan viszonyuljanak más vallások követőihez. Egyedül az isteni kinyilatkoztatásba vetett hitre, vagyis a Bibliára alapozott vallások hirdetik, hogy ők az igazság egyedüli birtokosai, minden többi vagy téves, vagy legalább egy alacsonyabb lépcsőfok, esetleg részigazság hirdetője. Eredeti és teljes értelemben véve tehát „mi” birtokoljuk az igazságot. Talán különösnek tűnik, de erre a biblikus alapra épít a keresztény és zsidó vallás mellett az iszlám is. Mindegyiket a kizárólagosság tudata jellemzi. Ebből a szempontból nézve nem a keresztény és nemkeresztény vallások között kell éles határvonalat húznunk, hanem a bibliai hitre épülő (keresztény felekezetek, zsidóság és iszlám) és a többi vallás között.

A buddhizmus erőszakot sohasem alkalmazott. Rendkívüli terjeszkedését sokak meggyőződésének és a tan békés úton történő hirdetésének köszönheti. Sohasem tartott igényt arra, hogy mindent bekebelezve „katolikus”, egyetemes és egységes vallás legyen. Számtalan kisebb-nagyobb, elsősorban kolostori szervezet él itt egymás mellett. A buddhizmus így különböző formákban jelent meg, új és idegen elemeket tudott magába építeni. Számukra Buddha egy a sok más Buddha-jelenség mellett, s ha más vallással találkoztak, hagyták azokat is érvényesülni. Kína buddhizmus elleni véres „vallásháborúi”, a Konfucius nevében végrehajtott erőszak mögött inkább politikai indítékok álltak, amelyek másodlagosak, a vallási gondolkodás számára teljesen idegenek voltak.

A Bibliában képviselt egyetlen hit azonban különböző nézeteket, véleményeket szült. Mindegyik azzal az igénnyel lépett fel, hogy ő az igazság egyedüli birtokosa. Ez a gondolkodás vezetett a vallásháborúkhoz. Amellett, hogy ebben a vallástól független motívumoknak is jelentős szerepük volt, mindez azt is jelzi, hogy komolyan vették a hitigazságokat. Meggyőződésük szerint az egész mögött Isten kinyilatkoztatása áll. Kínában viszont egy olyan vallásos világ jött létre, ahol – mint egy hatalmas áruházban – az élet egymástól eltérő igényeinek és helyzeteinek megfelelő különböző „értékekhez” lehetett hozzájutni. Maga elé tűzött céljának megfelelően bárki buddhista bonchoz, taoista varázslóhoz vagy konfuciánus mandarinhoz fordulhatott. Hite révén mindegyikhez tartozhatott. Nem valamiféle racionális rendszert, nem dogmák tételeit vagy egyházszervezeti egységet kerestek. Ugyanez jellemezte a késő antik világot is, amikor a Római Birodalom területén több vallás találkozására került sor. Mindenki ott elégítette ki vallásos igényeit, ahol akarta. A kereszténység végül az államhatalom segítségével mindent vagy beépített magába, vagy – ha erre lehetősége nyílt – az idegent megsemmisítette.

4) A biblikus vallások között külön említést érdemel a zsidóké. Amikor Nyugat és a kereszténység egyet jelentett, s a nemkeresztény vallások a „másik oldalon” helyezkedtek el, akkor itt nem maradt hely a zsidók számára. Nem tagadható viszont, hogy a zsidók a nyugati világhoz tartoznak. Sőt, mi több, Bibliájuk révén a görög antik világ mellett a második meghatározó erőt jelentették a római világban lassan felépülő Nyugat számára. Jézus zsidó volt, nem is gondolt arra, hogy elkülönüljön a zsidóktól. Ezt kell mondanunk az őskeresztényekről is. Az újszövetségi szentírás szerzőinek nagy része, sőt valószínűleg kivétel nélkül mindegyik, zsidó volt. Ha népekben gondolkodunk, akkor az egész őskereszténység a zsidókra épült. A zsidók isteneszméje annyira hasonlít a keresztényekére, hogy gyakorlatilag azonosnak mondhatjuk. A zsidók által sokszor megélt szeretet, akárcsak áldozatkészségük, mind a mai napig oly erős, hogy mint keresztények elbizonytalanodunk: mellettük mi vajon mennyiben felelünk meg a Biblia szellemének. Ma is jogos a kérdés, hogy vajon nem inkább a zsidók élnek-e az újszövetségi keresztény elvek szerint, és kevésbé mi, keresztények. Végérvényes választ azonban erre nem tudunk adni.

A nyugati kereszténységre teherként nehezedik a múlt, a felekezetek közötti háborúk és az antiszemitizmus. Az előbbiek valóban már a múlté, ma a harc inkább a jobb állásokért és pozíciókért folyik. Az antiszemitizmus azonban még a közelmúltban is megrendítő hatalmi beavatkozásokhoz vezetett, amelyeknek zsidók milliói estek áldozatul. Sok helyen az államhatalom még ma is korlátozza zsidó polgárainak jogait. Keresztények gyakran hagyták figyelmen kívül a szeretet parancsát, amely az Újszövetség és minden idők „igazi hívei” számára alapvető eligazítást jelenthetett volna: „Szeresd Istent és felebarátodat!”. Ez egyébként már az ószövetségi könyvekben is megtalálható volt. Érdemes megemlíteni, hogy a nemes lelkű Bernát, Clairvaux szentje, szembefordult a zsidók üldözésével, és ezt tették mindenkor az igazi keresztények is.

Luther a „Zsidókról és hazugságaikról” címen megjelent írásában viszont „őszinte” tanácsokat ad a zsidókkal szemben: „Először is, gyújtsátok fel a zsinagógáikat és az iskoláikat… Másodszor, azt tanácsolom, hogy rombolják le és semmisítsék meg a házaikat… Harmadszor, azt tanácsolom, hogy el kell venni tőlük az imakönyveiket… Negyedszer, azt tanácsolom, hogy rabbijaiknak fejvesztés vagy láblevágás terhe mellett meg kell tiltani, hogy taníthassanak… Ötödször, azt tanácsolom, hogy a zsidóknak teljes mértékben meg kell tiltani a nyilvános közutak használatát…Hatodszor, azt tanácsolom, hogy tiltsák meg nekik az uzsorát, és vegyenek el tőlük minden pénzt, valamint az ezüst és arany ékszereket… Hetedszer, azt tanácsolom, hogy minden fiatal és erős zsidó férfinak és nőnek cséphadarót, baltát, kapát, lapátot, rokkát, orsót kell adni a kezébe, és hagyni, hogy kenyerüket homlokuk verítékével keressék meg… De ha attól tartunk, hogy kárt okoznak nekünk… azáltal, hogy bennünket szolgálnak, és nekünk dolgoznak…, akkor… számoljuk össze, mennyi uzsorát szívtak el tőlünk, osztozzunk meg ezen méltányosan, de utána űzzük el őket örökre az országunkból”. Amit Hitler tett, azt Luther lehetőnek tartotta – kivéve a gyilkosságot és a gázkamrákat.

Egy olyan embernek szavait, aki a német gondolkodásra és jellemre jelentős hatást gyakorolt, nem szabad közömbösen fogadnunk. Egyike azon szélsőséges példáknak, amikor a keresztény világon belül gonosz indulatok együtt jelentkeztek türelmetlenséggel és intoleranciával. Érthetővé válik, amit a 13. században a mongol kán egy keresztény szerzetesnek írt: „A tanítás, amit képviseltek, jó. De hogy egyeztethető ez össze azzal, ahogy a keresztények egymás vagy máshitűek ellen kegyetlenül harcolnak? Jobb, ha mi megmaradunk a mi istenünknél”. Ázsiának Európával szemben jelentkező gyűlölete mögött eltérő okok állhatnak, de az egyik biztosan a keresztény tanítás és a keresztények viselkedése közötti hihetetlenül nagy eltérés volt.


(A cikk folytatódik! Ha felkeltette érdeklődését, ide kattintva megrendelheti a teljes lapszámot.)


Karl Jaspers


[1]Karl Jaspers: Die nichtchristlichen Religionen und das Abendland (Süddeutscher Rundfunk 1954: Die grossen nichtchristlichen Religionen unserer Zeit). – Nyomtatásban: A. Kröner Verlag, Stuttgart, 1954. – Új kiadásban: Karl Jaspers, Wahrheit und Leben. Ausgewählte Schrifte, Ex Libris, Zürich 1985. 512-520.o. Kazettán: Karl Jaspers-Hörbuch, München, Quarantino Verlag, 2008.

egysza

Adószám: 19667908-1-43
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinkhez kattintson ide.