egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Mernek az útjukba kerülő, ínségben lévő felebarátjuk vagy barátjuk számára anyává lenni. Mert arámiul ezt jelenti irgalmasnak lenni. Rehem az ’anyaméh’: amilyen védőn rejti anyja méhe a magzatot, úgy kell az embernek ínségbe került társát saját biztonságába vonnia. Sőt, ahogy egy a két test hónapokon át, hasonlóképp kell eggyé válnia az erősebbnek a gyengével, a biztonságban lévőnek a kiszolgáltatottal.

Az irgalom Jézus, a tanítványok és az őt kísértők számára nem doktrínát, nem elvet s nem tanítást jelentett, hanem cselekedetet. Erről szól a Lukács evangéliumában fennmaradt példabeszéd (Lk 10,25–37), amelyben az örök élet esélye a felebarát iránti irgalom következménye. Az a felebarátom, akinek szüksége van rám, ráhám, mondja a héber, az én irgalmamra, finom, érzékeny, sőt érzéki szeretetemre.

Az irgalmat mindig a másik hívja elő. Külső esemény az irgalmasság, nincs felekezete, sem neme, sem kora, csak oka van: a másik rám szorultsága. Ahogyan a kicsi gyermek anyja ölébe fut, és elrejti orcáját, magát ott, ahonnan e rideg és hangos világra jött.

Vígh Tamás sem a hőst, hanem a gyöngéd férfit ábrázolta a Deák téren 2009-ben felállított Sztehlo-emlékművön: a kisgyermeket, a gyengét, az üldözöttet, az elpusztíthatót magához karoló, keblébe rejtő, éltető tettet.

Nemcsak a héber Biblia súlyos szava a ráhám. Az irgalom–irgalmatlanság József Attila költészetének is fundamentális kifejezése. A kamasz fiút nővérével és a mamával láttató fényképet mindenki ismeri. A fiú, mintha anyja ölébe akarná hajtani a fejét, enyhén felé dől egész testével. A mama azonban meg sem rezdül, csak fáradtan néz előre, a semmibe. Mi pedig immár száz évvel a fotográfia keletkezése után ismételjük magunkban vagy épp hangosan a megunhatatlan, vigasztaló szavakat:

Amíg a világ ily veszett,
én irgalmas leszek magamhoz. (Irgalom)

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna. (Tedd a kezed)

Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is! (töredék)

S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek –
a harctér nászi ágy. (Amit szivedbe rejtesz)

***

Boldogok – nem tehetnek másként

Mármint az irgalmas szívűek, akik Jézus szava szerint (Mt 5,7) irgalmasságot nyernek. A fordítottjával többször találkoztam: emberekkel, akik felebarátjuk iránt ridegek, távolságtartók vagy ellenségesek voltak. Azért vajon, mert érdekeiket veszélyeztette, szabadságukat korlátozta volna a másik ember ínsége? Vagy fordítva is igaz: aki életét, kapcsolatait irgalmatlannak és nyomasztónak találja, az boldogtalan? Tehát éppen abban szegény, amire felebarátja ácsingózik. A nyomorult puszta léte irgalmat provokál. S boldog az, aki kiállja a próbát; ha pedig valaki megtagadja segítségét az ínségbe kerülttől, az olyan, mintha az elutasító maga idézte volna elő a nyomorúságot. Mindegy, hogy eredendő boldogtalansága tette-e tagadóvá, az ontológiai bánat vagy a morális restség, mely a tehetetlenkedőt konkrétan a gonosz cinkosává zülleszti. Ha pedig pártját fogja a bajba esettnek, bizonyos értelemben kárt vallóvá válik maga is. Nincs steril szolidaritás. Lehet persze, lehet elsietni az elibénk görnyedő koldus riasztó teste mellett, sietősen vetve oda neki az alamizsnát. De az nem irgalom, csak az elmulasztott tett stilizált, gesztus általi kiváltása. Nem semmi, hanem a könyörület mímelése. A tett azzal kezdődik, hogy szóba kell állni a másikkal, a szemébe kell nézni, vállalva a torokszorító élményt, hogy magamat ismerem föl benne. A nyomorult én magam lehetnék, lehetek, vagyok. Az alamizsna nem megvált e lehetséges miniatűr apokalipszisből, hanem elválaszt az emberségemet kolduló, azt előfeltételező másiktól: engem – igazi magamtól. Az irgalom nem jótékonykodás, nem is széplelkek űzik. Küzdelem ez életre-halálra, magammal és a másikkal is, hogy megmaradjon. Persze. De mélyebben, hogy én én maradjak, önáltatás nélkül. Irgalmas csak az lehet, aki irgalmasságot nyert. Ez a boldogság nem jutalom és nem viszonzás. Inkább bizonyosság abban, meg reménység, sőt emésztő vágy arra, hogy az elrejtőzködő Isten éppen ebben, az irgalomban tegye nyilvánvalóvá magát.

Valaha jó embernek kellett lennie. Aztán az istenadta vidéki magyar kereszténydemokrata ügyvéd politizálásra adta a fejét. Egyetlenegyszer hozott össze vele a sors, valamikor 2012-ben egy vasárnap esti televíziós beszélgetésben a 2011-es hírhedt és gyalázatos fideszes egyházi törvényről. Ez a szegény lélek nem érvelt – ezen nem csodálkoztam –, de nem is ült pléhképpel, mint az, aki tudja, pártjáért szenved most, s ha nem is a sírig, de a műsor végéig tartania kell a száját. Pedig nem döngöltem a földbe, nem vontam kétségbe tisztességét, szakmai tudását, elhivatottságát. Csak a minősíthetetlen joganyagot mondtam kárnak és szemétnek, tán határozottabban, mint a magyar alkotmánybírák, s előbb, mint a külföldi szakértők. A boldogtalan azonban nem bírt magával, s az élő műsor csattanójaként vénülő képembe vágta: ő tudja, engem még a saját kollégáim, még a püspökök is utálnak, mert összeférhetetlen, megosztó, rossz ember vagyok, de ő, tőlük eltérően, ezt meg is meri mondani nekem.

Ekkor értettem meg a jézusi szót. Ezt a politikust a magyar élet irgalmatlanná szocializálta. Hiába járt gyermekségétől fogva misére, s tartják sokan egyháza példás életű hű hívének, sorsa messze vetette a názáretitől, s gyűlölködésében még a példázatbeli samaritánust is leköpné, ha az pártját fogná Iványi Gábornak s felekezetének, amelyet az ország aktuális bitangjai tönkretettek.

Én azonban Lamennais-vel tartok, akiről Ludassy Mária negyedszázada ezt írta:

Lamennais életútját fel lehet fogni hitehagyások sorozatának is: hisz odahagyta 1830-ban az ultramontán meggyőződést a szabadelvű katolicizmus kedvéért, a szabadversenyre redukált liberalizmust a szociális igazság kedvéért, és szembefordult a kortársi kommunista koncepciókkal egy államosítással meg nem elégedő szocializmus ideáljáért… Ám ugyanezeket a hitehagyásokat fel lehet fogni egy hatalmas hitfejlődésként is, mely az emberiség morális megváltását, politikai felszabadítását és társadalmi emancipációját várta a Vatikántól, majd Varsótól, Párizstól… sőt Pesttől is 1848–49 heroikus harcai közepette. Hogy élete utolsó éveit a bornírt bonapartizmus, a kicsinyes katonai diktatúra nyomása alatt, teljes elszigeteltséget jelentő belső emigrációban kellett eltöltenie, nem késztette 1830 és 1848 között kibontakozó humanista hitvallása elhagyására: szabadságot a szellem számára, egyenlőséget a gazdasági elosztásban, testvériséget az egymás ellen uszított népek között – hirdette még a császári rendőrkopók által elragadott koporsójából is a jeltelen sír felé tartó hajnali halottas menethez csatlakozó munkásoknak. Mert a bonapartizmus végül bakot lőtt e hullarablással: sikerült megakadályoznia azt a temetést, melyre féltucat megfélemlített értelmiségi ha elmerészkedett volna, ám a korán munkába sietők között futótűzként terjedt a kommunista pap egyháztalan elföldelésének híre, így azok százai kísérték utolsó útjára, akikért elhagyta az egyházi hierarchiát (de a vallásos hitet nem), a polgári karriert (de a szabadelvű meggyőződést nem), hogy a szegények evangéliumának és a keresztény szocializmusnak legyen az apostola.1

Lamennais-vel tartok, aki nem riadt vissza attól, hogy az erőszakos zsarnokot akár erőszakkal is el kell távolítani, még ha önnön hatalma védelmében az isteni elrendelésre hivatkozik is:

És az az erőszak, mely a szabadság birtokosává tesz benneteket, nem a rablók és gyilkosok vad erőszaka, nem igazságtalanság, bosszú és kegyetlenség, hanem erős és hajlíthatatlan akarat, nemes és nagylelkű bátorság.2

Amely soha nem szolgálhatja az önmagát öncélúvá és határtalanná tenni akaró forradalmi terrort. Az erőszak erőszakkal megdönthető, de az új rend nem konszolidálhatja a maga hatalmát erőszakos eszközökkel: a forradalmi terrort mint önprolongáló hatalmi mechanizmust soha nem fogadta el Lamennais. A szabadság még önnön védelmében sem szerveződhet zsarnoksággá. Ha azzá lesz, többé nem a szabadság védelme:

A legszentebb ügy is megvetésre méltó, galád üggyé válik, ha a bűnt használjuk fenntartására. Bűn révén az ember rabszolgából sohasem válhat szabad emberré, csupán zsarnokká

– írja a Paroles d’un croyant-ban.3

E lánglelkű prédikátor azt is remélte, hogy a szükségszerű forradalmi terrort nem csupán az emberszeretet, az egyetemes keresztényi megbocsátás követi majd, hanem „mindenki önmagát szereti embertestvérében, és boldog lesz, ha szolgálhatja a másik embert; nem lesznek többé nagyok és kicsik, mert mindenkit egyenlővé tesz az egyforma szeretet; minden család egyetlen nagy családot fog alkotni, s minden nemzet egyetlen nemzetet.”4 Méltán írja Ludassy:

Isten országának Paroles-beli képéről nehezen dönthető el, hogy kortársi szocialista utópiák leírásaira hasonlít jobban vagy Ézsaiás próféciáira: „Isten országában mindenki úgy szereti embertársát, mint önmagát, ezért nincs többé nyomor és szenvedés. – Isten országában mindenki egyenlő, senki sem uralkodik, mivel csupán az igazság és a szeretet az úr. – Isten országában mindenki annyit birtokol, amennyi megilleti, és nem vágyik többre, mert ami minden egyesé, az mindenkié.”5

Micsoda különbség! E 160 éve halott pap is katolikus volt, aki politizált, és lapot szerkesztett, és szavával hitet ébresztett. Azért lássuk be, volt kitől tanulnia Ernesto Cardenalnak és Ferenc pápának.

Donáth László
evangélikus lelkész

 
1 Ludassy Mária, Isten és szabadság, Bp.,, Gondolat, 1989, 8–9.

2 Idézi Ludassy, i. m., 135.

3 Idézi Ludassy, uo.

4 Idézi Ludassy, i. m., 136.

5 Uo.

egysza

Adószám: 19667908-1-43
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinkhez kattintson ide.