egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Családtervezés, szerelem, élvezet, boldogság

Családtervezés, szerelem, élvezet, boldogság a magyarság fogyása újra és újra előkerül a társadalmi diskurzusokban. A népesedés átalakulá- sa természetesen sok társadalmi tényezőtől függ, de mindenekelőtt talán az egyes ember boldogságá- tól és szeretetképességétől. Ez utóbbiak viszont magukban foglalják a szexualitást és a közösen megélt testi és lelki örömöket is. Az alábbi tanulmány szerzője pszichológiai és lelkipásztori szempontból közelít a komplex problémához: elemzi a vágy, az élvezet, az öröm, a boldogság és a szeretet jelentését a partneri kapcsolatban és a házasság különböző szakaszaiban. Nyíltan szól a családtervezés nehéz- ségeiről, és elhallgatás helyett őszinte, a hétköznapi emberre figyelő párbeszéd mellett kardoskodik az egyházi lelkipásztori gyakorlatban is. Meglátásai nem mindig simulnak a tanítóhivatal megállapítá- saihoz, de arra mindenképp alkalmasak, hogy felelősségteljes együttgondolkodásra hívja az Olvasót. (A szerk.)

1 . A népesedés változása

Bruck Gábor és Vági Zoltán „Kapitalizmus a gyűlölet tárgya” című cikkükben részletesen bemutatják, hogy „Az emberiség fő ellensége évmilliókig az éhség volt”. „Még a felvilágosult Franciaország legtöbb polgárának is az életbenmaradáshoz a szükségesnél alig jutott több gabona... Az éhínségeknek világ- szerte még a XIX. sz.-ban is legalább százmillió áldozata volt” (Élet és Irodalom, 2009.3.6.). Hans Achterhuis holland filozófus szerint a szaporodás kíméletlen szabályozása nemcsak az állatvi- lágban figyelhető meg. A háború ugyanis az emberiség történetében az őskortól kezdve állandóan visz- szatérő jelenség volt, amiben a férfiak mintegy 25 százaléka pusztult el, s ez korlátozta a túlnépesedést. Még leírni is hátborzongató, hogy csak a kambodzsai és ugandai népirtás éri el a régi korok 25 százalé- kos veszteségét. A modern háborúk áldozatainak száma meg sem közelíti ezt az arányt (Trouw, 2010.9.25.).

Európában az ipari forradalom következtében 1850-től kezdve a gazdasági átalakulás eredményeiből már a széles tömegek is profitáltak. Ennek következtében a világ összlakossága a francia forradalom után 200 év alatt 981 millióról 6 milliárdra emelkedett. (Élet és Irodalom, 2009.3.6.). A jólét következ- tében azonban a fejlett országok lakossága az elmúlt évszázadban több hullámban, legutóbb 1960 óta, rohamosan csökkent. A szülni képes nők Közép- és Kelet-Európában az ezredfordulón átlagban már csak 1,5 gyereket hoztak világra. (Tárkányi: A családok helyzete a mai világban és a magyar társadalom, Internet, 2008.)

Az anyagi jólét növekedése ebben az időszakban együtt járt a nők munkábaállásával és személyes kibontakozásuk lehetőségével. Tárkányi azt is megállapítja, hogy „a rendszerváltozás óta a többi volt szocialista országhoz hasonlóan Magyarországon is igen nagy mértékben visszaesett a gyermekválla- lás..., a termékenység a reprodukcióhoz szükséges szint kétharmadát sem éri el, és európai összehason- lításban is alacsony” (ld. i.m.).
A jóléti államokban ezzel szemben olyan változás figyelhető meg, hogy a legutóbbi időkben bizonyos anyagi-társadalmi jóléti szint elérése után a több gyerek vállalása tudatosan kívánt választás lesz. Egyre többen vannak, akik az élet örömét nem csak az egyéni karrierben, vagy valamilyen más személyes önkiteljesedésben keresik, hanem szívesen kombinálják a családban és a gyerekek felnevelésében meg- élhető boldogsággal. Németországban például, ahol szintén alacsony a születési arányszám, a diplomá- soknál több a gyerek, míg Magyarországon ezzel szemben a képzetleneknél fordul ez elő inkább(Hámor Szilvia: Kicsi vagy karrier?, Népszabadság, 2006.1.25.).

A mai magyar helyzetet jól jellemzi a Heti Válasz cikke, mely leírja, hogy a „gulyáskommunizmus- ban” a 32-33 éves nők már rég többgyermekes anyák voltak, ma meg 30 százalékuknak még nincs gyereke, és legtöbbjüknek már nem is lesz (Ne magyarkodjál már!, 2010.7.22.). Pedig ha a fiatalokat kérdezik meg akkor a „felmérések azt bizonyítják, hogy a megszületett gyermekek száma lényegesen kisebb annál, mint amit a fiatalok, illetve az induló családok terveztek” (Népesedési Kerekasztal alapító nyilatkozat, 2009.11.11.). Az inforadio.hu pedig arról a felmérésről számol be, amely szerint 20 magyar fiatal összesen 23 gyereket szeretne, de csak 13 születik meg (Kopp Mária, 2010.2.27.).

A Magyar Tudományos Akadémia védnöksége alatt 2009-ben Kopp Mária által elindított Népesedé- si Kerekasztal foglalkozik azzal, hogy hogyan lehetne azon változtatni, hogy Magyarország lakossága, ami már 10 millió alá csökkent, ne fogyjon tovább. A Kerekasztal nyolc munkacsoportja azóta számos javaslatot dolgozott ki és juttatott el az illetékes kormányzati és társadalmi szervekhez. A munkacso- portok foglalkoznak a nők részmunkaidőben történő munkalehetőségének kiterjesztésével, fiatal pá- roknak nyújtandó lakáskedvezményekkel, családbarát munkahelyek szorgalmazásával, gyermekgondo- zási formák kibővítésével, valamint a közvélemény és a média gyermekbaráttá történő áthangolásával (ld. Három királyfi, három királylány mozgalom és a Népesedési Kerekasztal hivatalos hírlevelének 6. számát, 2010. december, http://haromkiralyfi.hu). A Népesedési Kerekasztal javaslatai a kívánt gye- rekek elfogadásának megkönnyítésére tesznek javaslatokat, hogy azoknak, akik örömüket lelik több gyermek vállalásában, biztosítsák az ehhez szükséges előfeltételeket. Ezt célozzák a január elején beve- zetett családi adózási kedvezmények, illetve a gyes időtartamának három évre emelése.

Egyes újságcikkek ugyanakkor a helyzet kínos ellentmondásaira is rámutatnak, például a következő címekkel: „Három tervezett gyerekből csak egy születik meg”, „Bolond, aki gyereket szül”, „Gyerekneve- lés: mire futja egy keresetből?”, „Kifosztja a családokat az iskoláztatás, csökken a gyerekszám”, „Megál- líthatatlanak tűnik a népességfogyás”, „Magyar nők negyede gyermektelenül fogja leélni életét”.

Kopp Mária, a „Három királyfi, három királylány” mozgalom elindítója ezzel szemben egy immateriális tőkére mutat rá: „Gyereket vállalni jó befektetés, válságban a gyermek a legbiztosabb tá- masz. Pénzügyi krízisben a család gyarapítása nem anyagi, hanem emocionális befektetés, mert nem azt kell nézni, hogy mennyit vesz ki a családi kasszából, hanem azt, hogy mit tesz bele az érzelmi bank- ba” (Kopp M.: A családosok tovább élnek, Magyar Kurir, 2010.12.6.).

Az alábbiakban azonban nem demográfiai adatokra és a népességnövelés előmozdítására, hanem a kérdéskör egy másik összefüggésére, az egyén boldogságára és egymás boldogítására összpontosítjuk figyelmemünket. A boldogság elérhető akkor is, ha a pénztárca sovány, illetve ha az egyház vagy a pápa kíméletlenül szigorú. A külső adottságok, pénz, lakás, részmunkaidő stb. lehetnek egyesek számára előnyösebbek, másoknak hátrányosabbak, de a mindennapi életben az egyén a saját boldogságát csakis a számára adott körülményeken belül tudja megteremteni.

2. Boldogság és szeretet

Vágy, élvezet, öröm, boldogság, szeretet

Mindannyian boldogságra vágyunk, és akkor leszünk boldogok, ha vágyaink beteljesülnek, ha tudunk élvezni, és ha tudunk örülni annak, hogy szeretünk és szerethetünk. A következőkben Paul Martin brit bio-pszichológus könyve alapján tesszük vizsgálat tárgyává a boldogsághoz vezető út összetevőit (P. Martin: Szex, drogok és csokoládé, Az élvezet tudománya, 2010).

Martin abból indul ki, hogy az ember természetéből kifolyólag keresi az élvezetet és kerüli a fájdal- mat. A boldogság és az élvezet nem azonosak, bár ezt igen gyakran összetévesztik. Ha valamit élvezünk, akkor abban a pillanatban, azokban a percekben, órákban örömteli, elégedett és szeretetteljes érzések hatnak át bennünket. A boldogság viszont ennél sokkal tartósabb és összetettebb: „a boldogság az élve- zet átélésének, a kellemetlenségek hiányának és a jó életbe vetett hitnek az összessége. S ahhoz, hogy tényleg boldogok legyünk, szükségünk van arra, hogy mindhárom elemből legalább egy keveset a ma- gunkénak tudjunk mondani” (156). Martin rámutat arra is, hogy bár az átlagember a boldogságot leg- gyakrabban az élvezettel azonosítja, akkor is lehetünk boldogok, ha éppen nem élvezünk. Az élvezet ugyanis könnyen és gyorsan elérhető, de múlékony. Az ilyen látszatboldogságból hiányzik a tartós meg- elégedettség (a jó életbe vetett hit) kielégítő érzése, sőt az élvezet különféle kellemetlenségek megjele- nését sem zárja ki. Mindenesetre az igazi boldogsághoz jó adag élvezetre van szükség, és szükséges eközben a kellemetlenségeket is elkerülni, illetve tudni kell felülkerekedni rajtuk olyannyira, hogy va- lóban érezhető legyen: érdemes élni (158).

Az élvezetek fő forrásainak az ember mindig is az evést-ivást, a szexet és a társas érintkezést tekintet- te. Ha beteljesedik kívánságunk, akkor örülünk annak, hogy élvezünk. Végső soron az élvezetek nyújtot- ta örömök hozzájárulnak ugyan a boldogsághoz és annak fenntartásához, de mivel bármely élvezet csak egy ideig tart, nem azonos magával a boldogsággal. Martin szerint „Mindannyian hedonisták vagyunk, mert a gyönyör utáni vágy nagyon mélyen gyökeredzik agyunkban. Az élvezet olyan biológiai folyamat, mely az evolúció során vált mindennapi viselkedésünket irányító tényezővé” (14). Ugyanakkor látnunk kell, hogy az élvezetek mértéktelen hajszolása ritkán nyújt kellemes látványt, és könnyen sírás lehet a vége. A negatív érzelmek, mint a félelem és az aggodalom feladata, hogy a veszélyektől távol tartsanak, és megakadályozzák, hogy bajba sodorjuk magunkat. Az élvezet egyszersmind egymással versengő igé- nyeink között a szabályozó mérce szerepét is betölti. Segít rangsorolni az egymással ütköző ingereket, hogy a legkedvezőbbet válasszuk ki. Ugyanakkor múló jelenség, s aki ebben véli boldogságát megtalálni, annak a röpke kielégüléseket, a gyönyörforrásokat állandóan fokoznia kellene, ami végül is nem boldog- sághoz, hanem csömörhöz vezet. Ezt nevezzük hédonista mókuskeréknek, amitől kielégítetlenek mara- dunk (27). Az élvezetek halmozása nem hoz boldogságot, hanem boldogtalanságot okoz.
A vágy és az élvezet között az az alapvető különbség, hogy az élvezet a kielégüléssel lezárul, de a vágy újabb és újabb élvezetek megszerzésére ösztökél, vagyis folyamatosan tettre sarkall anélkül, hogy iga- zából ki tudna elégíteni. Biológiai kísérletek is kimutatták, hogy az agy jutalomközpontját ingerlő dopamin nem az élvezet átélésekor, hanem már jóval előbb, az élvezésre irányuló vágy idején szabadul fel (117). Ennek oka az, hogy agyvelőnkben a vágyért felelős rendszer hosszabb távú biológiai érdeke- inknek megfelelően a fennmaradásra, vagyis a szaporodásra sarkall. Önmagában azonban még sem a vágy, sem az élvezet nem jelent maradandó boldogságot. M. Seligman így mutatja be a boldogság háromarcú természetének összefüggését: A „kellemes élet” a hedonista élvezeteken, de ugyanakkor a kellemetlenségek kerülésén alapul, míg a „jó élet” főleg az elégedettségen. Aki tehát „jó életet” él, az az elégedettséget okozó tevékenységekből és értelmes célok eléréséből meríti boldogságát. Az ilyen ember nem tombol állandóan az örömtől, de hisz abban, hogy egészében véve jó az élete. A szerencsés ember pedig az, akinek egyszerre „kellemes” és „jó” az élete (157).

Martin bio-pszichológus szerint elődeink életében az élvezet célja tulajdonképen a túlélés és a szapo- rodás, más szóval a fennmaradás biztosítása volt. Ebben a törekvésben az élvezet szerepe az, hogy elő- nyös irányba terel, a szenvedés pedig visszariaszt attól, hogy kárt tegyünk magunkban. Az evolúciós pszichológia arra mutat rá, hogy az ember célja nem a lehető legtöbb élvezet. Vágyaink olyan túlzott élvezetre is sarkallhatnak minket, melyek hatására lehet, hogy elégedetlenek, boldogtalanok leszünk. Jobban járunk, ha mérsékelten ugyan, de rendszeresen élvezünk, mintha ritkán, de kimagasló élvezete- ket keresünk. Sokkal boldogabbak lehetünk, ha ellenállunk a vágyszirének csábításának, és nem esünk túlzásba, hanem inkább gyakrabban művelünk élvezetes dolgot. Ha gátlástalan vágy veszi át az uralmat életünk fölött, akkor könnyen válhatunk egy szenvedélybetegség rabjává. Már Arisztotelész is úgy vélte, hogy a helyes élvezetkeresés abban áll, hogy vágyainknak határt tudunk szabni, s ez nem csak az asz- kéta módon élő bölcsre vonatkozik, hanem mindenkire (169). Az „okos hedonista” így a „gyakrabban, de inkább kevesebbet” elvét követi.

A kereszténység hosszú évszázadokon keresztül az elkerülhetetlen szenvedés (a Föld siralomvölgy) elfogadását helyezte középpontba, és az élvezeteket többnyire negatívan értékelte. A közbeszédben az érzékiséget egyesek még manapság is eleve negatívan állítják be. Erre mutat például falusi paraszt né- nik szavajárása, mikor idősebb korban azt mondják „engem már elhagyott a bűn”, vagyis hogy már nem élnek nemi életet. Ezzel szemben az emberségesen megélt szexualitás egyrészt igen sok pozitív energi- át szabadít fel az emberközi kapcsolatokban. Másrészt pedig nem jelent gátlástalan szabadosságot, ha- nem éppen hogy igényli az egyéb emberi jó tulajdonságok leleményes alkalmazását, s ezzel együtt elősegíti mind az egyének mind az emberi közösségek kivirágzását. Ilyenkor ugyanis nem az aggoda- lom és a félelem uralkodik, hanem az optimizmus, hogy hogyan lehet a testi kapcsolatot kölcsönösen szebbé és örömtelivé, más szóval boldogítóbbá tenni.

P. Martin példaként említi a testi szerelem és a csokoládé íze közötti párhuzamot. Milyen finom az, amikor a csokit a szánkban lassan hagyjuk elolvadni. A helsinki egyetem kutatói ui. megállapították, hogy azok a várandós anyák, akik napi rendszerességgel csokoládét fogyasztanak, optimistábbak és kevésbé stresszesek terhességük alatt, de még a szülést követő fél év folyamán is. Sőt a csokoládét fo- gyasztó anyák a továbbiakban is többre értékelik kisbabájukat, több értékes, kedves tulajdonságát ve- szik észre, mert az élvezetes finomságoktól maguk is nyugodtabban és jókedvűbben töltik napjaikat. Ezek az élvezetek a csokoládéval éppúgy, mint a szexszel szinte minden nap rendelkezésünkre állnak, könnyen elérhetők, gyakran ismételhetők, intenzív élményt nyújtanak, kellemes a befejezésük és hoz- zájárulnak testi-lelki egészségünkhöz (295-304 és 320). A hagyományos gnosztikus szellemű negatív tartalmú önmegtagadással szemben a mai korban az ilyen megközelítés biztató tartalommal tudja vonzóvá és kívánatossá tenni a mértékletesség hagyományosan keresztény ideálját.

A boldogságot biztosító megelégedettség érzése elsősorban nem az ideológiai hozzáállás vagy a mé- dia befolyása, illetve morális eszmények propagálása által jön létre, hanem egyrészt a családalapítás reális feltételeinek megteremtése (ld. a Népesedési Kerekasztal javaslatait), másrészt pedig a biztonsá- got nyújtó kapcsolat révén, amint erre Kopp Mária orvos-pszichológus rámutat. „Az érzelmi biztonsá- got nyújtó kapcsolat az ember legfontosabb erőforrása. A mai hihetetlenül gyorsan változó elidegene- dett világban a támogató család a legfőbb védőfaktor, nemcsak mentálisan, de fizikálisan is. Az életmi- nőség és a családi összetartozás élménye alapvetően összefügg egymással. A házassági életközösségben a partnerek nem birtokolni akarják egymást, hanem alapszemléletük: ’akarom, hogy legyél, és még inkább legyél’!” Ez ugyan nem kímél meg a krízisektől, de Erikson szerint a személyiségfejlődés felté- tele a krízis és a krízisek sikeres megoldása. A különböző családi háttérrel induló partnerek – Kopp Mária szerint – már az együttélés elején krízishelyzetekbe kerülnek, amit csak együtt tudnak feloldani. A kríziseken túljutva azonban kapcsolatuk egyre magasabb szintre kerül. (Maczkay Zsaklin: Interjú Kopp Máriával a párkapcsolati boldogság útjáról, www.konyv7.hu).

Tudatosítottuk, hogy sokféle vágyunk van, mely nem kínlódásra és gyötrődésre irányul, hanem örömre és élvezetre. Mindez szerepet játszik a boldogság elérésében, a megnyugtató boldogság átélésében. Végül a bol- dogság még egy nélkülözhetetlen alkotóeleméről, a szeretetről kell szólnunk. Ehhez Müller Péter: Szeretet- könyv (2006) c. művéből kölcsönzünk néhány alapgondolatot. A szeretet két pólust feltételez: önmagamat és a másikat. Más szóval tudatában vagyok saját értékeimnek, de ezzel együtt belebújok partnerem lelkébe, hogy segítsek rajta (63). A szeretet világa az, hogy két idegen lény összefog, és segítenek egymásnak élni.

„Belebújni egy másik ember lelkébe nagyobb kaland, mint egy idegen bolygóra lépni. Szavaink egyformák, csakhogy neki mást jelentenek. Amikor elveszel valakit feleségül, vele együtt elveszed az összes emlékét, el- veszed az anyját, az apját, a magzati és gyerekkorát, elveszed az egész családfáját, a félelmeit, szokásait... Kimondasz egy szót, hogy ’mama’ – a te szemed boldogan nevet, az övé fájdalmasan megvillan, mert egy be nem gyógyult sebéhez értél. Neked egy szép anyaélményed volt, neki az maga volt a pokol. És ez így van minden szóval! És így lehet a csókkal, az öleléssel is: mást érez ő, mint te”. Ennek ellenére, állapítja meg Müller, „a mi kultúránk arra épül, hogy egymáson segítsünk, vagyis a szeretetre” (10).

„Más utunk nincs, mint hogy megpróbáljunk egymáson segíteni. Nem könnyű, mivel nemcsak én járok önös világomban, hanem te is a sajátodban... Ha összekapaszkodunk, bár te is imbolyogsz meg én is, talán nem esünk el! Ha megfogjuk egymást – két önző magánvilág – talán összejövünk. Talán segítünk egymáson ’jóságos kezeinkkel’, talán föl tudjuk oldani magányunk fojtogató kötelékeit. Lehet, hogy ennél többet nem is lehet mondani a szeretetről. Hogy két idegen lény mégis összefog valahogy, és segítenek egymásnak élni. A szeretet világa az együtt világa” (11).

A következőkben vessünk egy pillantást azokra az életszakaszokra, melyekben egy partnerkapcsola- ton belül és a szexuális élvezettel összefüggésben a szeretet aprópénzre váltható.

Boldogság a szerelemben és a házasságban

Az őskorban természetes volt, hogy amikor nap mint nap korgó gyomorral, fázva élelemről, fűtőanyag- ról és egyéb elemi szükségletekről kellett gondoskodni, akkor néhány perces szeretkezésen kívül nem igen maradt idő a romantikára. Mai jólétünkben az alapszükségleteket legtöbbször gond nélkül ki tudjuk elégíteni, de a boldogságért ma is meg kell küzdeni.

A boldogság előszele igen gyakran a szerelem, ami legtöbbször úgy kezdődik, mint egy mindent ma- gával ragadó ittas állapot. Aki szerelmes, az rövidebb vagy hosszabb ideig ízig-vérig boldog. Ez a minden porcikánkat átható érzelmi vihar azt sejteti, hogy megtaláltuk azt, akivel és akiért érdemes élni, akivel örökké boldogok leszünk és maradunk. Azt hisszük, minden kívánságunk teljesül, ha vele tudjuk leélni éltünket. A szerelmesek meg vannak győződve arról, hogy jobban mást nem is tudnának szeretni. Az érzések annyira magukkal ragadják őket, hogy minden simogatás, közösülés a communiót jelentő együttlétet fejezi ki számukra. A szerelmes a társában annak nemes, de eddig rejtett, ritka és különleges tulajdonságait hozza felszínre, ami végeredményben eltorzítja az illető teljes valóságát. A szerelem azon- ban nem tart örökké, hanem amikor átalakul szeretetté, akkor már összetartozást, gyengédséget, törő- dést és barátságot jelent azoknak, akik szerelmesek voltak, és továbbra is szeretik egymást. Sokan úgy képzelik, hogy az igazi partner és az igazi boldogság megtalálásához romantikus kapcso- lat kell. Huub Buijssen holland pszichológus nemrég megjelent könyvében viszont azt fejtegeti, hogy sok válás a 19. század közepétől elterjedt romantikus házasságideálnak köszönhető, mégpedig annak az egyoldalú elképzelésnek, hogy a szerelemből kötött házasságban a felek egymásban az igazit találják meg, és ez elegendő lenne arra, hogy egy életen keresztül boldoggá tudják tenni egymást. A valóság ezzel szemben az, hogy a párok mindössze tíz százalékának sikerül, hogy egy életen keresztül szerelme- sek is maradjanak. Az emberiség történetében csupán a romantika korában lett a szerelem a házasság- kötés legfontosabb indítéka. Addig az „élni” és utódainkban „továbbélni” volt az elemi szükséglet, s legtöbbször ennek érdekében kötötték a házasságokat. Mindössze 60-70 éve, a jóléti társadalmakban lett a szerelmi házasság „luxusa” gyakorlatilag mindenki számára elérhető.

Talán meglepő, hogy éppen ebben az időszakban rohamosan emelkedett a válások száma is. Hollan- diában a házasságok negyede, harmada végződik válással, Amerikában és Magyarországon pedig kb. 50-60 százaléka. Régebbi korokban a férfiak és nők mindennapi életük jelentős részét egy sokkal széle- sebb saját férfi, illetve női szociális környezetben sokféle személyes kapcsolat lehetőségeivel élték le.

A romantikus ideál azonban az összes elvárást egy partnerre szűkíti le. Neki kell egy személyben okos- nak, szépnek, megértőnek, figyelmesnek, sikeresnek és kedvesnek lenni. Ezeknek a túlzott elvárásoknak természetesen senki sem tud megfelelni. S ekkor jelentkeznek a kifogások: „kialudt a szerelem lángja”, „a szenvedély elmúlt, nem vonzódunk már egymáshoz”, „nem tudunk egymással az érzéseinkről beszél- ni”, „nem jut időm saját magamra”, „többet kell adnom, mint amennyit visszakapok” stb.

A valóság azonban az, hogy a legtöbb ember a szerelmi mámor elmúltával is olyan természetesen tud boldog lenni, mint ahogy a szerelmes lángolás időszaka előtt volt. Kissé sarkosan fogalmazva: szerelem nélkül is lehetünk boldogok. Ennek feltétele, hogy tudomásul vegyük: társunknak olyan tulajdonságai is vannak, amelyek bennünket bosszantanak, hogy közöttünk is megjelenik az unalom, és megkérdez- hetjük magunktól, jól választottunk-e. Nem mindig tudjuk egymást megérteni, megvigasztalni, sőt olyan pillanatok is jöhetnek, amikor egyenesen utáljuk a társunkat. Buijssen említ valakit, aki 15 évi házasság után azért vált el, mert csupán 80 százalékban értették meg egymást. Ő viszont praxisában szerzett tapasztalata alapján úgy látja, hogy ez talán a legmagasabb szint, ami egyáltalában elérhető. Ha a „hiányoldalt” nem vesszük tudomásul, akkor az egymás iránt érzett szerelem egykönnyen csalódásba, kiábrándulásba csap át (ld. H. Buijssen: Most már megértelek, 2010).

Korunkban a társak legtöbbször szerelemből kerülnek össze. Ettől kezdve együttlétük egzisztentenciális alapja „élni” és „továbbélni” – egymásért és a jövő nemzedékért. Egyik fő feladat tehát e két alapigény összhangba hozása. Nevezetesen harmonizálni azt, hogy szeretkezni jó, élvezetet, örömet szerezni a másiknak szintén jó, ugyancsak jó utódokat kapni, gyereket elfogadni és felnevelni. Egymást boldogítjuk akkor, amikor szerelmeskedünk, de akkor is, amikor utódoknak adunk életet. A boldogság és bol- dogítás titka abban rejlik, hogy egyrészt tudjunk a mindennapi életben elégedettek lenni, és tegyük elégedetté élettársunkat is, másrészt együtt találjunk örömet abban, hogy utódokat támasztunk, és gondoskodunk róluk mindaddig, amíg nem tudnak a saját lábukon megállni.

3. Szexualitás a ház asságban és a gyermek

(A cikk a nyomtatott változatban folytatódik.)


Share


Hozzászólások

egyszaKözhasznúsági jelentéseinkhez kattintson ide.

Új adószámunk:
19667908-1-43