egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Az uralkodó egyháztól a népi egyházig

Részletek[1]

A közepékor uralkodó katolikus egyházát, annak minden gazdasági, társadalmi és politikai pozícióját sarkaiból fordította ki a tudományos-technikai fejlődés, a világnak az egyházi gyámkodással szembeni fokozódó autonómiája, a szekularizáció. Ez a folyamat kisebb-nagyobb időeltolódással mindenütt az egyház és állam szétválasztásához vezetett. A klérusnak gazdasági és politikai befolyása csökkenésével át kellett értelmeznie mind társadalmi szerepét, mind egyházképét. Az új alapelveket az ún. „új kereszténység” (nouvelle chrétienté) modellje rögzítette, amelynek teoretikus összegzését a két világháború között J. Maritain adta meg. Az új értelmezés szerint az egyház feladata lényegileg vallásos természetű, ezért a társadalmi és politikai kérdésekbe nem szabad beleszólnia, ezek kifejezetten az államok és pártok tevékenységi területét képezik. Az igazságtalan társadalmi viszonyok megváltoztatására, egy új társadalom fölépítésére az egyház csak a keresztény kultúra megteremtése által közvetve tehet erőfeszítéseket. Ennek az új értelmezésnek egyértelmű győzelmét jelentette a II. Vatikáni zsinat, amely véglegesen elutasított mindenfajta integralista egyházképet. A világegyház és a helyi egyházak vezetői napjainkban zömében ennek a modellnek a hívei közül kerülnek ki. Az uralkodó egyház, legalábbis mint társadalmi jelenség megszűnt. Az uralkodó csoportot legitimáló és kiszolgáló egyházi vezetés is már csak néhány országban, elsősorban diktatúrákban tartja magát, mint például Latin-Amerikában Bolíviában, Európában sajnos éppen Magyarországon.

Már századunk első felében egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az egyház tartózkodása a közvetlen társadalmi-politikai kérdésektől nem feltétlenül semlegességét jelenti, hanem sok esetben szabad utat a hatalom önkényének, híveit pedig az állami iránti lojalitásra nevelni. Az egyház identitásvesztése az „új kereszténység” modellje által elsősorban a szegény, harmadik világbeli országokban mutatkozott meg. Új kezdeményezések születtek, és mindenekelőtt Latin-Amerikában megjelent az ún. „népi egyház” (iglesia popular) modellje. Ez nem azonos a népegyházzal, amelyhez a nép többsége, legalábbis számszerűen tartozik, amely a tradíció súlya alatt elfojtja az alulról jövő, megújulást célzó kezdeményezéseket. Épp ellenkezőleg: ez az egyház tagjainak tudatos, személyes döntését igényli, inkább evangélium-, mint tradícióorientált. Jellemzője a báziscsoportok hálózata. Az evangéliumi értékek megélése által az ember teljes felszabadítását tekintik céljuknak, így tevékenységüknek nemcsak vallási, hanem közvetlenül társadalmi-politikai dimenziója is van. Püspökök, papok és világi hívők egyaránt tartoznak a „népi egyházhoz”. Nem állnak szemben a hierarchiával, de kritikusan viszonyulnak az elnyomó hatalmat kiszolgáló egyházi vezetőkhöz. Nem új egyházról, hanem a mindig jelenlévő egyház egy új modelljéről van szó.[2]

A magyar egyház metamorfózisa

(…)

Az egyházi kiváltságok elvesztése – amelyeket a háború előtt bizonyos belső egyházi körök is erősödő kritikával illettek –, az egyházi birtokok (1945), majd iskolák államosítása (1948), egyesületek betiltása (1946) után úgy látszott, hogy a magyar katolikus egyházat az események felrázzák, és társadalmi szerepének átértelmezésére indítják. Mindszenty letartóztatása megtörte az egyházi vezetők ellenálló erejét, a kommunista irányítás alatt létrehozott papi békemozgalom pedig feltétel nélküli kapitulációra kényszerítette a püspököket. Az 1950. augusztus 30-án aláírt megegyezésben (amelyet a szerzetesek túszul ejtése előzött meg) a főpapok ígéretet tettek arra, hogy az államrendet sértő egyházi személyek ellen eljárnak, az állam és a társadalmi rend ellen irányuló minden tevékenységet elítélnek, a híveket felszólították, hogy minden erejükkel a „nagy mű” felépítésén fáradozzanak, a „téeszesítéssel” szemben ne tanúsítsanak ellenállást, valamint a kormányt békepolitikájában is támogatásukról biztosították. Mindennek fejében a kommunista vezetők teljes vallásszabadságot ígértek az egyháznak – amelynek értelmezése felől a szerzetesrendek néhány nappal később történt feloszlatása semmi kétséget sem hagyott –, visszaadtak 8 katolikus középiskolát és hozzájárulást ígértek az egyház anyagi kiadásainak fedezéséhez.[3] E hűségnyilatkozattal az egyház önállósodási, függetlenedési törekvése, legalábbis a hierarchia részéről lezárult, és rövid kitérő után a megszokott, kitaposott lojalizmushoz tért vissza. „A háború után megújuló magyar egyház lépésről lépésre «intézményes opponálóból» az állammal «békésen együtt élő», a szocializmust építő társadalomban «helyét megtaláló» és végül az építésben «együtt munkálkodó» intézménnyé vált.”[4]

Mindezzel párhuzamosan azonban megjelent az egyház egy új típusa a bázis szintjén. Ez a harmincas évek haladó katolikus mozgalmai szellemi és lelki örökösének tekinthette magát, célja az evangéliumi értékek megvalósítása volt az állam befolyásától és az általa ellenőrzött hivatalos egyház felügyeletétől független kis közösségekben. Ezek tagjait brutálisan üldözte és meghurcolta a politikai rendőrség, de az egyházi vezetők is elhatárolták magukat tőlük. Ilyen helyzetben kínosan ügyeltek arra, hogy köreikben társadalmi és politikai kérdésekről szó se essék.

Az 1964-i részleges megegyezés a Vatikán és a magyar kormány között, jóllehet a hierarchia feje fölött történt, a „tárgyaló egyház” pozícióját erősítette. Az államhatalomnak sikerült keresztülvinnie, hogy a megegyezésben a személyi kinevezések kérdése kapjon prioritást a lelkipásztori problémák rendezésével szemben. Ez a tény mind a mai napig gátat emel a szükséges reformok, a belső megújulás útjába, ami nem kis szerepet játszott és játszik abban, hogy egyre többen fordultak és fordulnak el az egyháztól (becslések szerint a katolikus lakosság mintegy 10 %-a jár rendszeresen templomba), miközben a püspökök száma több a háború előttinél. A részleges megállapodást követően az egyház szűkre szabott autonóm életteret kapott a népfrontpolitika irányelveinek megfelelően és keretében. Az egyház feladatának kellett hogy tekintse a szocializmus építését, a párt által meghatározott program teljesítését. Az állam a püspökökön keresztül korlátlan beavatkozási lehetőséget biztosított magának a legbelsőbb egyházi élet kérdéseiben is, az egyházi vezetők hatalmát pedig a szükséges belső változtatások területén a semmire sem vezető, könnyen kontrollálható „kis lépésekre” korlátozta.

(…)

Az állam egyházpolitikája

(…) Az egyházpolitikai cél megvalósítása érdekében az állam két intézményt hozott létre, az egyik az Állami Egyházügyi Hivatal, a másik a Belügyminisztérium politikai rendőrségének egyházi ügyekkel foglalkozó részlege. A két szerv fáradhatatlan és gondos tevékenysége következtében szinte teljes az egyház fölötti kontroll, biztosított az állam beleszólása az egyházi életbe, erőfeszítéseik eredményeként „jó kapcsolatok alakultak ki az állami és az egyházi vezetők között. (A hivatalos formula, miszerint az állam és az egyház között „jó a viszony”, gyakorlatilag csak vezetőikre vonatkozik.) Ez az egyházpolitika kétségtelenül bevált, sikerét nem lehet elvitatni, nagyszabású megtévesztő koncepcióról tanúskodik, amelynek alapelve a politikai hasznosság. A „legfontosabb, hogy az egyházpolitika segítse a párt szövetségi politikájának mind teljesebb megvalósulását”.[5]

(…)

Az egyházaknak a kommunista párt politikai érdekeinek a szolgálatába állítását az ún. nemzeti egység ideológiája hivatott elkendőzni (ami egyébként a latin-amerikai katonai diktatúrák „nemzeti biztonság” ideológiájával mutat kísérteties rokonságot). „Együttműködni nem jelenti a kommunista párt játékát játszani, ahogyan egyesek állítják, hanem a programot a gyakorlatba átültetni”, magyarázta Miklós Imre államtitkár, az ÁEH elnöke.[6]

(…)

A tárgyaló egyház

A főpapok „kifelé irányuló liberalizmusukat belső konzervativizmussal párosították: az alkalmazkodás és enyhülés realisztikus «külpolitikáját» űzték, és Róma szuverenitását feltétel nélkül respektálták, lényegében azonban saját hatalmi helyzetük megőrzése lebegett a szemük előtt, hogy a klerikális államegyházból megmentsék azt, ami menthető volt”.[7] Nem, ezt a megállapítást nem a mai magyar katolikus egyházi vezetőkről teszi Küng, hanem a Jézus korabeli zsidó főpapi arisztokráciáról, noha a kijelentés aktualitását az előzőektől sem lehet elvitatni. Említettem már, hogy a II. világháborút követő rövid kitérő után a magyar hierarchia visszatért az állami vezetéssel szemben megszokott lojalitáshoz. Belső konzervativizmusáról viszont még időlegesen sem mondott le.

A magyar egyházi vezetők egy része nyilvános állásfoglalásaiban különböztetés nélkül méltatja a kommunista kormányzat intézkedéseit, dicsér valós és el sem ért eredményeket, ujjong az eszményi mintaszocializmus megvalósulása láttán, amely „egyre tökéletesebb humanista és demokratikus jólétben és közérzetben élő társadalmi egészet” állít elénk.[8] Társadalmi problémákról, az emberi jogok hiányosságairól, megsértéséről, a vallásszabadság korlátozásáról többé már nem kell szólniuk, hiszen ők „az adott realitások talaján”, „az új társadalmi keretek szabta lehetőségek között” értelmezik „relatív szabadságunkat”.[9]

(…)

Ennek az egyházértelmezésnek azután természetszerűleg olyan kísérőjelenségei vannak, amelyekkel a hivatali egyház igyekszik szépíteni, megmagyarázni jelenlegi állapotát. Ezt szolgálja először is a kirakategyház kialakítása. (…) Ebből logikusan következik, hogy nem érdeke az egyházi vezetésnek az objektív adatok, felmérési eredmények nyilvánosságra hozatala, sőt a bajok okozóinak azokat kiáltják ki, akik helyes információkat próbálnak szállítani. A bűnbakkeresés az önmagával és saját problémáival szembenézni nem merő irracionális hatalom jellemzője. A harmadik tulajdonság a fogalomzavar, a különböző területek összekeverése. Az az ortodoxia ugyanis, amely az egyházat a megújító kísérletekkel szemben is ortodoxabbnak tudja magát, minden semmittevését az egyházért érzett aggodalomként tünteti fel, „természetszerűleg különféle hazugságokra, ködképgyártásra, gyanúsításra kényszerül”.[10] Történelmi kényszerhelyzetekre hivatkozik, a kezdeményezőket „idegen ügynökökként”, „idegenmajmolóként” marasztalja el, akiknek nincs „hivatásuk”. Amit ez az „ortodoxia” sok esetben véd, az nem a katolicizmus vagy a hit tisztasága, hanem „a kereszténység halott elemei, azaz annak objektív, kultúrköröktől függő kifejezési formái, nem pedig annak lelki, szeretethez, igazságossághoz, testvériséghez szükséges ereje” (L. Boff).

(…)

Az alulról épülő egyház

A magyar főpapok politikai magatartását és belső egyházi élettel kapcsolatos tehetetlenségét két irányból is kritika éri a bázis részéről. Az egyik az „új kereszténység” elvein következetesen kitartó, konzervatív vékony egyházi réteg, a másik kritikus és egyre erősödő szárnyat pedig a báziscsoportok alkotják.

(…)

A bázis és különösen a báziscsoportok – véleményem szerint – az az erő, amely a magyar egyház megújulásának reménye és záloga. Minden önmérséklete ellenére a bázis mutatott rá, hogy milyen változásokra van szükség az egyház életében, sőt gyakorlatilag is megtette az első lépéseket. Az egyház feladatát, küldetését újrafogalmazta, félresöpörve a személyi és intézményi érdekeket, a hangsúlyt az evangélium hirdetésére és az evangéliumi értékek konkrét megélésére helyezte. A modus vivendi keresése, mindenfajta tárgyalások és engedmények helyett egyszerűen életet vitt az egyház öreg falai közé. Elégtelennek nevezte a vasárnapi kereszténység-hétköznapi pogányság gyakorlatát, meta-noia-t hirdetett, tanúságtételt adott Krisztus és egyháza iránti szeretetéről, embertársi szolgálatáról. Természetesen drágán meg kellett fizetnie megújulásra törekvésért, de éppen ez adja meg hitelét, hogy szenvedésben és üldöztetésben született és bontakozott ki. Az önkontrollált önmérséklet eddig meggátolta a báziscsoportokat, hogy a zsinat szellemében bátrabban tegyenek kezdeményezéseket, ezért lehetőleg nem gondoltak és néztek a templom falain túl. A teljes emberről beszéltek, de csak a vallási dimenziót értették alatta, a kulturális, társadalmi és politikai kérdésekről sokszor tudomást sem véve. (…)

A jövő útja: a „népi egyház”

A magyarországi báziscsoportok esetében bizonyos megtorpanás, tétovázás tanúi lehetünk. Kétségtelen, hogy választás előtt állnak: bocsátkozzanak-e alkuba az uralkodó egyházzal s ezzel közvetve az egyházpolitikával, vagy anélkül, hogy ezektől elszakadnának, haladjanak tovább következetesen az egyház radikális megújításának útján? Amit az előző döntéssel elérhetnének, az néhány, régóta magára várató mérsékelt reform megszületése, amit a másodikkal, az a bázis ma nagy és egyedülálló lehetősége: a „népi egyház” kialakítása. Az első amolyan minimális, a második a teljes program. Bennünket ebben az utolsó fejezetben az utóbbi érdekel.

 A „népi egyház” általános jellemzői nem ültethetők át automatikusan a magyar egyházi gyakorlatba, a bázisnak meg kell találnia azt az utat, amely a magyar körülmények és feltételek mellett járható és megfelelő. Egy teljes és összefüggő képet lehetetlen megrajzolni erről a megvalósítandó egyházmodellről, néhány lényegesebb tulajdonsága azonban már ma is nyilvánvaló.

1. Ennek az egyháznak szakítani kell minden kétes értékű politikai szereppel, a hatalom legitimációjával. Egyértelműen ki kell jelentenie, hogy az egyház feladata egyedül Isten országának hirdetése, a krisztusi közösség létrehozása, és nem ennek vagy annak a rezsimnek a támogatása. Ez semmiképp sem jelent semlegességet szociális, társadalmi, politikai kérdésekben.

2. A „népi egyház” nem vár a hatalom elismerésére, nem keresi jóindulatát, nem igazítja annak elvárásaihoz tevékenységét. Küldetésének értelmezését, cselekvési területét maga szabja meg. Ugyanakkor biztosítja az állami vezetést, hogy nem fejt ki államellenes tevékenységet.

3. A krisztusi örömhír teljes felszabadítást ígér, az egész embert érinti, ezért a vallási dimenzión túl társadalmi vetülete is van. A „népi egyháznak” ezekben a kérdésekben is nyilatkoznia kell. A Puebla-dokumentum[11] szerint, ha a felelősök „egy evangéliumot gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai implikációk nélkül hirdetnek”, akkor ez annak „megcsonkítása, és a fennálló renddel való bizonyos… szövetséggel egyenlő” (Nr. 558.). (…)

4. Az egyházon belüli viszonylatban az igazság sajnos az, hogy a bázis és a hierarchia között elég erős választóvonal húzódik. Az új modellnek azonban világosan meg kell mutatnia, hogy nem áll szemben a hierarchiával, hiszen a „népi egyházhoz” püspökök, papok és világi hívők egyaránt hozzátartoznak. Amivel szemben áll, az az uralkodó egyház, amelyhez éppúgy tartozhatnak püspökök, papok és világi hívők. A választóvonalnak tehát nem a hierarchia és az alsó rétegek, hanem magán az egyházon belül kell húzódnia: az elnyomó és szolgáló egyház között.

5. A jövő egyházának bizonyos teológiai pluralizmust kell megvalósítania, meg kell ismernie az újabb irányzatokat, eredményeket. (…) A teológiai nyitottságnak ortodoxiával kell párosulnia, tehát nem bonthatja meg az egységes hitet.

6. A „népi egyháznak” fel kell értékelnie a hivatali egyház szerepét szentségi, dogmatikus területen (tulajdonképpeni hivatásuknak megfelelően), ugyanakkor következetesen le kell építenie mindenütt a klerikalizmust. Ki kell mondania, hogy az egyházban a konkrét és körülhatárolható szentségi-dogmatikus kérdéseken túl akár belső egyházi, akár társadalmi területeken már nem az egyházi rend a mérvadó, hanem a rátermettség, egyéni karizma, felelősség, becsület, tisztesség. Vagyis egyaránt szerepet kaphat a püspök, a pap és a világi hívő.

7.A „népi egyházban” a bázis elismeri és igenli a hierarchiát, de fordítva is. A kettő kölcsönösen igazodik egymáshoz. Eddig csak a bázisnak kellett igazodnia az egyházi vezetők kívánalmaihoz. De ahogyan a bázis sem őrizheti meg identitását, ha szakít a hierarchiával, éppúgy az utóbbi sem tarthat igényt tekintélyre, ha diszkriminálja az előzőt. Ahogyan a hierarchia útmutatásokat adhat a bázisnak, úgy ösztönözheti emez alulról demokratikus változásokra az egyházi vezetést.

8. Külföld felé (akárcsak az országon belül) az egyházat nem csupán a püspökök képviselik, hanem maga a keresztény nép is. Ez a demokratizmus azt jelenti, hogy a bázisnak magának is kapcsolatra kell lépnie Rómával, más egyházakkal, a környező és távolabbi országok egyházaival és mozgalmaival, mindenesetre nem vetélkedve az egyházi vezetéssel, hanem mellette.

9. A báziscsoportoknak Rómában meg kell próbálniuk elérni a pápa velük kapcsolatos feltételeinek árnyaltabb, a magyar viszonyoknak megfelelőbb értelmezését. Először: a csoportoknak a hierarchia útmutatásaihoz való igazodása egyoldalú, Magyarországon szinte azonos az egyházpolitikához való igazodással. Másodszor: a plébániai keretbe való beépülés egyébként helyes elve a jelentősebb plébániákat vezető békepapok és állami ellenőrzés miatt csak nagy körültekintéssel követhető.

10. Abáziscsoportok nem tarthatják magukat sem most, sem később valamiféle élcsapatnak. Az élcsapat teória mind politikai síkon (nem utolsó sorban Kelet-Európában), mind egyházon belül (a klerikalizmus által) többszörösen csődöt mondott, mert a nagy közösség érdekeire hivatkozva az „élcsapat” kivétel nélkül mindig saját hatalmi érdekeit tartotta szeme előtt. A báziscsoportok, noha a „népi egyház” vezető ereje, nem gondolhatják, hogy az egész keresztény nép helyett a keresztény nép érdekében kell cselekedniük. Ennek egyenes következménye vallási intolerancia és szektarianizmus lenne. Jellemzőjük csak a tolerancia és pluralizmus lehet. Szerepüket és feladatukat pontosabban fejezik ki a jézusi képek: legyenek világosság, só kovász a Szentlélek vezetése alatt.

A „népi egyház” megvalósulása Magyarországon ma inkább vízió, mint valóság, bár az „új történelmi alany”, amely „egy megújult világ és egyház reményét hordozza”, már kétségtelenül jelen van. II. János Pál pápa lengyelországi látogatása végeztével (1979. június 10.) mondott szavai útmutatást és biztatást jelenthetnek: „Bátorság kell ahhoz, hogy merjünk olyan irányba menni, amerre máig még senki sem ment. Amint annak idején Simonnak is nagy bátorságra volt szüksége, hogy a galileai názáreti tótól eljusson a teljesen ismeretlen Rómába”.[12]

Wildmann János


[1] Az eredeti megjelenés helye: Katolikus Szemle 1/1984, Róma, 1-18. l.
[2] Leonardo Boff: Aus dem Tal der Tränen ins Gelobte Land, Patmos, Düssledorf 1982.
[3] András Imre/Morel Gyula: Bilanz des ungarischen Katholizismus, Heimatwerk-Verlag, München 1969, 136. l.
[4] UKI-Pressedienst, Nr. 22: „Konfliktus a két magyar pasztorációs felfogás körül”, Bécs 1982. január.
[5] Népszabadság-interjú Miklós Imrével, 1982. február 20.
[6] „Interjú Miklós Imrével”, Orientierung, Zürich 1981. nov.  30.
[7] Hans Küng: Christ sein, Piper, München/Zürich 1980, 172. l.
[8] Cserháti József: „Tovább a nyitott utakon”, Vigilia, 1980. október, 652. l. Lásd még: Cserháti, Új Ember 1980. III. 9; Lékai-interjú, Il Regno, 1980. XI. 15.
[9] Cserháti, uo. 654-5. l.
[10] Libertarius: „Rövidtávú magyar reálpolitikák”, Magyar Füzetek 6, 36. l.
[11] A Latin-Amerikai Püspökök III. Általános Konferenciája (CELAM): Latin-Amerika evangelizálása a jelenben és jövőben., Puebla 1979. – A szerk.
[12] L. Boff, i.m. 86. l.

Share


Hozzászólások

egyszaKözhasznúsági jelentéseinkhez kattintson ide.

Új adószámunk:
19667908-1-43