egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

A múlt század 80-as éveinek közepe táján egy egyetemi ifjúkommunista baráti társaság tagjai fölismerték az idők megváltozását, és az ELTE Bibó István Szakkollégiumában liberális politikai műhelyt alapítottak. Ebből nőtt ki 1988 tavaszán a magát liberális, radikális és alternatív erőként definiáló Fiatal Demokraták Szövetsége, a FIDESZ. Kezdettől meghatározó vezetőjük, Orbán Viktor, a következő évtizedekben nemcsak a liberalizmusnak fordított hátat, hanem az alapvető polgári értékeknek is, majd 2014-ben, immár harmadszor megválasztott miniszterelnökként meghirdette az illiberális – később keresztényre keresztelt – demokráciát, amelynek központi eleme a nemzeti függetlenség és a keresztény értékek védelme. Főleg az utóbbi zene számos egyházi vezető, pap, lelkész és világi keresztény fülének, akik ezért a rendszer feltétlen támogatóinak számítanak. Kérdés azonban, hogy összeegyeztethető-e egymással az illiberális demokrácia és a kereszténység. A válasz része az ide vezető folyamat is, ezért érdemes ezt röviden áttekinteni.


Az eredeti cikk az Egyházfórum 2018/3. számában jelent meg. A honlapon az írásnak csak az eleje olvasható, a teljes lapszám megrendelése esetén az egész cikket elolvashatja.


A fordulat

Az 1990-es választások után a FIDESZ 21 képviselőt küldhetett a Parlamentbe. Két évvel később a pártot fölvették a Liberális Internacionáléba, amelynek Orbán Viktor lett az egyik alelnöke. Egyes fiatal demokraták híresek voltak provokatív és egyházellenes megnyilatkozásaikról. Bizonyára sokan emlékeznek az akkor még a FIDESZhez tartozó Magyar Narancs Cápaszám című, az 1991-es pápalátogatást kigúnyoló mellékletére. Orbán Viktor nyíltan az iskolai hitoktatás ellen foglalt állást. Elhíresült a neki tulajdonított „Csuhások! Térdre, imához!” bekiabálás, amely akkor hangzott el a Tisztelt Házban, amikor egy kereszténydemokrata képviselő szólásra jelentkezett. (Hogy valóban ő volt, megerősítette nekem később Andrásfalvy Bertalan, akkori művelődési és közoktatási miniszter is, aki fültanúja volt a frakcióvezető ezen megnyilvánulásának). A nagy liberális párt azonban nem a FIDESZ volt, hanem a Szabad Demokraták Szövetsége, amely a nyolcvanas évek értelmiségi ellenzékéből nőtt ki, és 92 mandátummal rendelkezett az első szabadon választott parlamentben. Mellette a fiatal demokraták nem válhattak komoly liberális politikai erővé, ráadásul az SZDSZ nyitott volt a szocialistákkal való együttműködésre, a FIDESZ pedig nem. Orbán egyre inkább elhatárolódott a nagy testvértől, és 1993-ban, Antall József miniszterelnök halála után – akivel halálos ágyán állítólag még egyeztetett – konzervatív és jobboldali fordulatot vett. A rebellis ifjak ideológiát és stílust váltottak (aki ezzel nem értett egyet, elhagyta a pártot), a FIDESZ-t centralizálták, első elnökükké pedig Orbán Viktort választották.

A politikai sikerhez pénzre volt szükség. A FIDESZ-t és számos vezető személyiségét a nyolcvanas évek második felében Soros György dollármilliókkal támogatta. Ez a támogatás a rendszerváltás után is fennmaradt, de kiegészült egy második forrással, az állami pártfinanszírozással. Ezen túlmenően a Fiatal Demokraták Szövetsége és a Magyar Demokrata Fórum közös pártszékházként megkapta a volt tiszti kaszinó épületét, amelyet gyorsan el is adtak másfél milliárd forintért. A fiatal demokraták a pénzt pártközeli cégekbe fektették, egyebek közt olyanokba, amelyek Simicska Lajoshoz, Orbán Győzőhöz (a pártelnök édesapjához) vagy Kövér László testvéréhez voltak köthetők. A székházbotrány néven elhíresült történet jelentős szerepet játszott abban, hogy az egyébként népszerű FIDESZ az 1994-es választásokon mindössze 7 százalékot szerzett, ami 20 parlamenti helyhez volt elegendő. A szocialisták viszont 209, az SZDSZ pedig 69 képviselőt küldhettek a Tisztelt Házba. A két párt koalícióra lépett, amelynek kétharmados többsége lett ugyan az országgyűlésben, de alkotmányozói hatalmát önként korlátozta, illetve előírta, hogy ehhez öt frakció egyetértésére van szükség (az alkotmányozói moratórium 1997-ben felbomlott). A választás nagy vesztese az MDF lett, amely szavazóinak felét és képviselői helyeinek háromnegyedét elvesztette. Ezzel a polgári oldalon hatalmas politikai vákuum keletkezett, amelyet Orbán Viktor saját alakulatával akart kitölteni. 1995-ben a párt nevét is megváltoztatták Fidesz – Magyar Polgári Pártra.

Egyértelművé vált, hogy a végbevitt politikai fordulat és a gazdasági háttér kétes kiépítése nem elegendő a várt sikerhez. Az anyagi bázist tekintve a szocialista párt behozhatatlannak tűnő előnyben volt, és különösen a szabad demokratákkal együtt a médiára is jelentősebb befolyással bírt, mint a polgárosodó fiatal demokraták. A Fidesz – MPP egyik jövőbeli feladata ezért a médiabefolyás megerősítése lett. Ugyancsak fontos volt a választók meggyőzése a politikai és ideológiai irányváltás helyességéről. Csakhogy egy pluralista politikai berendezkedésben nem könnyű olyan ideológiát felmutatni, amely mögé a társadalom nagy része fölsorakozik. Két eszmerendszer látszott erre alkalmasnak: a nacionalizmus és a kereszténység. Az előbbire később még visszatérek. Az utóbbival kapcsolatban pedig meg kell jegyezni, hogy a vallásos emberek többsége továbbra is bizalmatlan volt, mivel jól emlékezett a pártelnök korábbi, egyházellenesnek minősíthető megnyilvánulásaira, és arra, hogy Orbán Viktor az 1994-es választási kampányban még határozottan elítélte azokat a politikai kísérleteket, amelyek az egyházak megnyerésére törekedtek. Minden valószínűség szerint ugyanis ilyen cél vezette Horn Gyula miniszterelnököt akkor, amikor az SZDSZ nemtetszése ellenére megállapodást kötött a Vatikánnal. Ennek mintájára a többi történelmi egyházzal is hasonló szerződés jött létre. Az 1997-ben aláírt vatikáni megegyezés értelmezése körül azonban éles politikai vita alakult ki, és Orbán Viktor azonnal felismerte az ebben rejlő politikai lehetőséget.

A legvitatottabb kérdés a hitoktatás finanszírozása volt, a megállapodásban ugyanis erről nem esett szó. A katolikus püspökök szerint a téma egyszerűen nem került napirendre a tárgyalások során. A Horn-kormány álláspontja szerint viszont éppen azért vezették be a személyi jövedelemadó (szja) 1 százaléka egyházak részére történő fölajánlásának lehetőségét és ennek garantált állami kiegészítését 0,5 százalékra, hogy mindenekelőtt ez szolgáljon a hitélet, egyebek között a hitoktatás költségeinek fedezésére. Az 1998-as parlamenti választások előtt Orbán megígérte, hogy a Fidesz győzelme esetén az állam az egyéb egyházi támogatásokon felül a hitoktatás teljes költségét is átvállalja. Ezzel az ígérettel, valamint a kampány során alkalmazott keresztény retorikával sikerült is maga mögé állítania elsősorban a katolikus és református egyházi vezetők és hívők nagy részét. A választásokon a Fidesz – nem kis meglepetésre – 30 százalékot ért el, és koalíciós kormányt alakított a tovább gyengülő MDF-fel és Független Kisgazdapárttal. A belviszályoktól szétzilált Kereszténydemokrata Néppárt nem szerzett parlamenti helyet, de a pártból kizárt tagok által alapított Magyar Kereszténydemokrata Szövetség (MKDSZ) egyes tagjai a Fideszben jutottak mandátumhoz, amely 2000-ben kilépett a Liberális Internacionáléból, majd a konzervatív Európai Néppárt és az Európai Demokrata Unió tagja lett.

Egyházpolitika

Orbán Viktor a kormányalakítás során is törekedett arra, hogy a kabinet összetételében megjelenítse az új kurzust. A miniszterek egy része polgári-keresztény oldalról érkezett, de szimbolikusan nagyobb jelentősége volt annak, hogy két teológust is bevont a kormányzati munkába. A katolikus Semjén Zsolt, aki a püspöki kar konzervatív tagjaival ápolt jó kapcsolatot, sőt azok politikai szócsöveként tartották számon, egyházügyi államtitkár-helyettes lett. Balog Zoltán református lelkészt a miniszterelnök személyi tanácsadójának nevezte ki. Balog egyebek közt Németországban is tanult, jó nyugati kapcsolatokkal rendelkezett, és kezdetben haladó gondolkodású teológusként ismerték, de a kilencvenes évek elején Orbán barátjaként ő is vállalta a konzervatív fordulatot. Semjén és Balog között kezdetben feszült volt a viszony, de főnökük együttműködésre és új egyházpolitikai irányelvek közös kidolgozására kötelezte őket, amelyet azonban csak 2002-ben, a következő választások előtt publikáltak.

A magyar modell címet viselő, mindössze kétoldalas dokumentum egy jogszabálygyűjtemény előszavaként jelent meg.[1] Ebben a két szerző elhatárolódik egyrészt a korábbi „egyházüldöző, bukott rendszer” pusztításaitól, másrészt „néhány nyugati ország múlt századi szekularista mítoszoktól vezérelt” egyházpolitikájától. Értelmezésük szerint az egyház az állammal egyenrangú, és bár a kettő szétválasztva működik, a cél a „harmonikus együttműködés” közöttük. A vallásszabadságból következik, hogy ha az egyház közfeladatot vállal át, akkor azt az államnak teljes egészében finanszíroznia kell. Ez vonatkozik a hitoktatásra mint fakultatív tantárgyra is. Érdekes, hogy az államnak ezt a kötelezettségét nem tekintik érvényesnek az alapítványi intézmények esetében, mert ott csak „egyfajta »fogyasztói« igény kielégítéséről van szó, melyet az azt igénybe venni kívánók megfizetnek, ezért itt az államnak csak részfizetési kötelezettsége van”. Mintha a hitoktatás nem „fogyasztói” igény lenne! Semjén és Balog a továbbiakban kijelenti, hogy a magyar egyházpolitika elkötelezett a vatikáni megállapodás mellett, amelyet az előző kormány megkötött ugyan, ám „nem tartotta be”. Közlik, hogy a magyar kormány egyoldalúan módosítja a megegyezésnek az egyházak számára fölajánlható szja-egyszázalékra vonatkozó pontját: eszerint az állam az ennek összegét a jövőben nem 50, hanem 80 százalékig egészíti ki, és nem az állampolgári fölajánlások arányában, hanem a népszámlálási adatok alapján.[2] Ez utóbbi a nagy egyházaknak kedvezett volna. A változtatást az indokolhatta, hogy az adófizetőknek csupán 12–15 százaléka rendelkezett az egyházak javára. A szerzők ezen túl ígéretet tesznek egy új egyház-finanszírozási forma, a kistelepüléseken élő egyházi személyek jövedelemkiegészítésének bevezetésére is. Végül sajnálattal állapítják meg, hogy egy célkitűzést a ciklus alatt nem sikerült elérni, mégpedig az egyházalapítások szigorítását, mert a módosításhoz szükséges kétharmados többséggel az Orbán-kormány nem rendelkezett, így „ennek megvalósítása a következő parlamenti ciklusra vár”. [3]

Az utolsó idézetből kitűnik, hogy a két szerző – és velük a kormányfő – biztosra vette a Fidesz újabb, talán kétharmados parlamenti többséget biztosító győzelmét. Az új egyházpolitika mellett ezt a célt szolgálták volna – Elek István, Orbán Viktor egykori tanácsadója, a Heti Válasz egyik alapítója szerint – a „kormányzati eszközökkel segített médiakiegyenlítési folyamatok” is, amelyek lehetővé tették a konzervatív és jobboldali tartalmak közvetítését.[4] 2002-ben azonban „megrendítő választási sokk”" érte a Fidesz-tábort és annak „meghatározó egyéniségét, Orbán Viktort” – így fogalmazott a közelmúltban Pálinkás József, akkori oktatási miniszter, a Magyar Tudományos Akadémia későbbi elnöke. Szerinte a választási vereség nyilvánvalóvá tette, hogy „jelentős anyagi háttér nélkül még sikeres kormányzás esetén is nehéz nyerni”, és hogy „a Fidesznek sokkal erősebb kapcsolatot kell kiépítenie a szellemi élettel”.[5] Az előbbi egy oligarcharendszer kiépítésében mutatkozott meg, az utóbbi pedig egy átfogóbb szövetségi politikában, amelynek része volt a párt 2003-as szövetséggé alakulása Fidesz – Magyar Polgári Szövetség (Fidesz-MPSZ) néven. A tudományos és kulturális értelmiség becsatornázására pedig 2002 után Pálinkás József vezetésével létrehozták a Professzorok Batthyány Körét és a Fidesz Kulturális Tagozatát. A pártelnök ebben a ciklusban a parlamenti politizálás helyett országjáró körútba kezdett, előszeretettel látogatva egyházi intézményeket. A Polgári Körök mozgalmának létrehozásával a Fidesz hatalmas tömegbázist teremtett, amely szükség esetén bármikor mobilizálható volt. Később feltűntek mellettük kevésbé békés alakulatok is, amelyek a maguk erőszakos módján is megpróbáltak befolyásolni eseményeket, gondoljunk csak a fideszes Kubatov Gáborhoz kötődő bőrfejűek fellépésére a Fidesz-székház 2013-as megtisztításakor vagy a vasárnapi kötelező boltzárról szóló népszavazási javaslat benyújtásának megakadályozásakor, 2016 februárjában, a Nemzeti Választási Irodában.

Orbán Viktor számára 2004 jelentős személyes, ugyanakkor politikailag is értékelhető sikert hozott: Semjén Zsolt és a katolikus hierarchia erőfeszítéseinek köszönhetően II. János Pál pápa a Nagy Szent Gergely Rend nagykeresztjének civil fokozatát, az egyik legrangosabb vatikáni elismerést adományozta neki. A volt miniszterelnök ettől kezdve a keresztény Magyarország megkérdőjelezhetetlen vezetőjének és a keresztény Nyugat védelmezőjének tekinthette magát. Katolikus püspökök, papok, szerzetesek és civil szervezetek ezután nyíltan mellette foglaltak állást. A talán legjelentősebb taglétszámmal rendelkező Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ), amelynek élén a konzervatív Osztie Zoltán plébános állt, és amely addig a Jobbik és a Fidesz között ingadozott, Orbán oldalára állt. A reformátusok közül is egyre többen szimpatizáltak a Fidesszel, bár jó néhányan még kitartottak a Jobbik mellett, sőt előfordult, hogy e pártban lelkész is vállalt politikai szerepet. A keresztény hívek nagy része biztos volt abban, hogy a 2006-os választást Orbán Viktor nyeri.

Nem is értették a világot, amikor nem így történt. Veres András akkori segédpüspök, a püspöki kar titkára úgy nyilatkozott, hogy a választás végeredménye szomorúsággal tölti el, mert a kormánypártokra szavazók a keresztény és nemzeti értékek ellen döntöttek. Különösen fájdalmasnak tartotta, hogy: „még magukat vallásosnak tartó emberek is szavaztak azokra a politikai erőkre, amelyek az egyház és a fent említett értékek ellenében határozzák meg a maguk identitását.”[6] Hasonlón vélekedett Osztie Zoltán is: „Olyan értékvesztett, súlyosan devalválódott társadalmi környezetben élünk, ahol az emberek széles rétege számára az alapvető értékek már nem léteznek. A jobboldal számunkra elfogadható része […] viszont pontosan ezeket az értékeket képviseli”.[7]

A nemzeti kártya

2001 nyarán több mint kilencven százalékos többséggel – vagyis jelentős részben az ellenzéki pártok szavazataival – fogadta el az Országgyűlés a státusztörvényt, amely szerint a szomszédos volt szocialista országokban élő magyarok egy ún. magyar igazolvány birtokában bizonyos szociális és oktatási kedvezményekben és támogatásokban részesülhetnek. A kettős állampolgárság bevezetését azonban az Orbán-kormány nem támogatta. A Fidesz ezzel kapcsolatos álláspontja a 2002-es választási vereség után változott meg. Az MDF ezután is több kísérletet tett az egyszerűsített állampolgárság bevezetésére, de mivel ezek nem jártak sikerrel, a Magyarok Világszövetsége népszavazást kezdeményezett. Az MSZP és az SZDSZ elutasította az iniciatívát, a polgári és jobboldali pártok viszont, élükön a Fidesszel, támogatták azt. A népszavazás előtti kampányrendezvényen Orbán Viktor a magyarság szempontjából már sorsdöntő jelentőségűnek nevezte a voksolást. Bár valamivel többen támogatták a kezdeményezést, a népszavazás mégis eredménytelen lett, mert sem az „igen”, sem a „nem” szavazatok nem érték el az érvényességi küszöböt. Az esemény nyertese a Fidesz lett, amely ezután a nemzettudat politikai képviselőjének tekinthette magát. Így látta ezt a nemzeti érzésű honpolgárok és a határon túli magyarok többsége is, különösen azután, hogy a többi konzervatív párt – a statisztaszerepet betöltő KDNP kivételével – kikopott mellőle.

A kedvezményes honosítással kapcsolatos kezdeményezések a szocialisták és liberálisok ellenállásán továbbra is elbuktak. A 2010-es választások azonban kétharmados parlamenti többséget hoztak a Fidesznek, amely a kérdést hamarosan napirendre tűzte. Indítványukat most már az ellenzéki képviselők nagy része is támogatta, így az Országgyűlés elsöprő többséggel fogadta el a kettős állampolgárságról szóló törvényt. Világos volt azonban, hogy a történtek után egy majdani voksolásoknál a határon túli szavazatok nem az ellenzéki, hanem a kormánypártokat fogják erősíteni. Mivel a szomszédos országokban élő magyarok elvileg csak országos listára szavazhatnak, az ő részvételük mindössze 1–2 parlamenti mandátum sorsáról dönthet, ami azonban adott esetben a mérleg nyelvét is jelentheti, amint ez be is igazolódott. A Fidesznek ezért elemi érdeke volt az akár egymillió szavazatot jelentő tábort maga mögött tudni. Ezt egyrészt további kedvezményekkel és juttatásokkal, másrészt pedig a levélben történő voksolás lehetővé tételével érte el. A Nyugaton élő, de hazai lakcímmel rendelkező magyarok esetén a levélszavazásra máig nincs mód. Nekik nem ritkán több száz, esetleg ezer kilométert kell utazniuk az adott külképviseletre vagy éppen Magyarországra, ha élni akarnak szavazati jogukkal. Az ő részvételük a voksoláson kevésbé vagy egyáltalán nem kívánatos, hiszen az ő körükben jóval kisebb a kormánypártok támogatottsága.

A Fidesz politikai és ideológiai fordulata, az egyházpolitikai irányváltás, valamint a környező országokban élő magyarság akkor még csak tervezett helyzetbe hozása fontos lépések voltak a hatalom újbóli megszerzése irányába, de kétséges, hogy ezek önmagukban elvezettek volna-e a Fidesz 2010-es kétharmados parlamenti többséget biztosító győzelméhez. Ehhez külső tényezők is hozzájárultak, mint például Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde, a szocialistákat és liberálisokat érintő korrupciós botrányok, a gazdasági visszaélések és mindenekelőtt a 2008-as pénzügyi válság, az ország növekvő eladósodása, a szociális kiadások és az életszínvonal csökkenése, a növekvő munkanélküliség és a bedőlő devizahitelek. A kormány a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz fordult segítségét. Széles tömegek ábrándultak ki nemcsak liberális kormányzásból és globális kapitalizmusból, hanem az Európai Unióból is, amely képtelennek bizonyult a válság kivédésére.[8] Mindez előrevetítette egy kevésbé nyugatorientált és inkább nemzeti színezetű kormányzás valószínűségét.

A hatalom és az új békepapság

Nem volt meglepő, hogy a második Orbán-kormány intézkedései és főleg kommunikációja is ezt az üzenetet közvetítette. A nemzetközi Valutaalapról való kurucos leválás és az „unortodox” gazdaságpolitika meghirdetése sokakat büszkeséggel töltött el. Az új Alaptörvény nemzeti és keresztény jellege szintén sok hazafias érzelmű és vallásos polgár tetszését nyerte el. Ők bíztak a nemzeti-keresztény kormányban, nem kételkedtek annak rendelkezéseiben, és nem vitatták ezek magyarázatát. Nem foglalkoztak azzal, miért kell újra és újra módosítani a gránitszilárdságú Alaptörvényt, szűkíteni az Alkotmánybíróság jogkörét, kényszernyugdíjazni a bírókat, csorbítani a bíróságok függetlenségét vagy átírni a választási törvényt, miért indulhatnak kamupártok a választásokon, miért szavazhatnak levélben a szomszédos országokban élő magyarok, és miért nem a Nyugat-Európában élők. Ha egyes problémák mégis szemet szúrtak, mint például a devizahitelek bedőlése, kétkedés nélkül magukévá tették „az elmúlt nyolc évezést”. Miért is kellene tudnia az átlagembernek, hogy az euró árfolyamát mesterségen is magasan lehet tartani, ami azoknak kedvez, akik a nyugati valutát és az uniós támogatást itthon forintra váltják, de nyomorba döntik azokat, akiknek – legalábbis a banki elszámolás szerint – forintot kell svájci frankra váltaniuk? Az első kritikus hangokat talán csak akkor lehetett hallani a hazafias-keresztény Fidesz-táboron belül, amikor drasztikusan csökkent a munkanélküliek, a fogyatékosok és a szociálisan rászorulók ellátása, amikor szakmai tapasztalat nélküli vezetőket neveztek ki bizonyos intézmények élére, és újraosztottak bizonyos erőforrásokat (trafik, föld, kaszinó). Ezek a felhorkanások azonban nem vezettek elégedetlenségi mozgalmak kialakulásához.

Az egyházak számára nem a fönti kérdések, hanem az egyházakat érintő szabályozások voltak fontosnak. Az egyházpolitikai alapelveket korábban kidolgozó két teológus a második Orbán-kormányban is helyet kapott: Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Balog Zoltán pedig először társadalmi integrációért felelős államtitkár, majd az újonnan létrehozott Emberi Erőforrások elnevezésű csúcsminisztérium (EMMI) vezetője lett. Az egyházi ügyeket Szászfalvi László református lelkész felügyelte. A három teológus több törvénymódosítást is kidolgozott, amelyek megkönnyítették az állami oktatási és szociális intézmények egyházi kézbe adását és azok, illetve fenntartóik újabb jogcímen történő finanszírozását. 2011-ben a Parlament elé került a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló törvény is, amelyről KDNP-s képviselők egyeztettek az egyházak vezetőivel. Ezt a változatot azonban a Fidesz az utolsó pillanatban átírta. Míg az első változat negyven egyházat és vallási közösséget ismert volna el, az utóbbi csak tizennégyet (tizenegy keresztényt és három zsidót). Később a lista még tizenhárommal bővült (kisebb keresztény egyházakkal, az Iszlám Tanáccsal és néhány buddhista közösséggel). Több száz szervezet viszont elvesztette egyházi státuszát, közöttük olyanok is, amelyek érdemi vallási tevékenységet végeztek, és közfeladatokat vettek át az államtól. Közülük is a legismertebb az Iványi Gábor vezette metodista Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET), amely intézmények egész sorát tartja fenn. A MET minden törvényi feltételnek megfelel – noha ezeket a Parlament az évek során számukra többször hátrányosan módosította –, minden pert megnyert bel- és külföldön egyaránt, a kormány azonban az ítéleteket nem vagy csak részben hajtja végre.[9]

Mivel az említett szabályozásokat számos kritika érte bel- és külföldről egyaránt, érdemes röviden megnézni, hogyan reagált ezekre néhány katolikus püspök!

Székely János esztergom-budapesti segédpüspök szerint azért bírálják külföldről hazánkat, mert a kormány olyan értékek mellé állt oda, mint az Isten nevével kezdődő alkotmány, a férfi és nő között létrejött házasság intézménye, valamint a család és magzati élet védelme. A bankadó „aggodalommal tölti el a pénzvilág urait”, az egyházakról szóló törvény pedig arra irányul, „hogy az úgynevezett business-egyházaktól megvonja az egyházi státuszt”, az ő céljuk ugyanis „az állami támogatás megszerzése volt”.[10] Ezt hangoztatta a kormány is, bár a visszaéléseket nem sikerült bizonyítani, sőt ilyen jellegű botrányokba éppen a katolikus és a református egyház keveredett.

Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek egyenesen rabtartóknak nevezte az Európai Unió egyes, közelebbről meg nem nevezett aktorait, akik „most nem egy itt állomásozó hadsereggel, hanem a pénz hatalmával akarják kikényszeríteni, hogy engedelmeskedjünk”. Az imádság, a rorátémisék és a Szentlélek segítik miniszterelnökünket, „hogy fegyelmezetten és még humorral is védje hazánkat”. A balliberális politikusok az érsek szerint is a keresztény értékek védelme miatt támadnak minket.[11]

Márfi Gyula veszprémi érsek úgy látta, hogy a „rejtőzködő keresztény Európa” mellett „sokkal hangosabb a hatalom és a médiumok nagy részét kezében tartó, élesen keresztényellenes, ultraliberális Európa”, amely európaiságon abortuszt, szabadszerelmet, homoszexualitást, vadkapitalizmust, tőkés extraprofitot ért. Ez „a kommunistákból lett kapitalisták”, a diktátorokból lett „szabadságharcosok”, az egyházüldözők, hazugok és farizeusok Európája. A külföldi támadások oka valójában az, hogy a kormány nagytőkeellenes intézkedéseket hozott. Az új egyházügyi törvény nem érinti a vallásszabadságot, hisz annak „csak az egyházak anyagi természetű állami támogatásával kapcsolatban van jelentősége”. Érthető, hogy az egyházak nyilvántartásbavételét ezután nem a független bíróság, hanem az Országgyűlés végzi, hiszen „a független magyar igazságszolgáltatásban még ma is számos olyan ember dolgozik, aki a kommunista rendszer idején elkötelezett kiszolgálója volt a pártállami diktatúrának, és tevékenyen részt vett egyházellenes, úgynevezett koncepciós perekben”.[12]

Oligarchák és korrupció 

Pálinkás József idézett interjújában annak a véleményének adott hangot, hogy a 2002-es választási vereség után vált „egyre erősebbé a Fideszben az az irányzat, amelyik azt képviselte, hogy nem a hosszabb távon, nagyobb összefüggésekben gondolkodó néhány tízezer értelmiségi az érdekes. A választásokat közérthető, elsősorban az ösztönökre alapozó ígéretekkel kell megnyerni. Kétségtelen, a stratégia bevált, jelentősen hozzájárult a három kétharmados sikerhez.”[13] Más, egykor befolyásos jobboldali személyek viszont úgy vélik, hogy még 2010-es kormányalakítás után sem lehetett tudni, pontosan mit is akar Orbán Viktor. Elek István szerint a Fideszben ekkor még

csak a 89–90-ben létrehozott liberális demokrata rendszer kiigazítását, fogyatékosságainak orvoslását, az előző kormányok vétkeinek, hibáinak a jóvátételét ígérték. Egy igazságosabb, szolidárisabb rendszert, átláthatóbb és tiszta kezűbb rendszert, ami materiális értelemben is többet ad a többségnek. 2010-ben az volt az alapkérdés, hogy újra tudjuk-e alapozni a liberális demokrácia rendszerét. Valójában erre a feladatra kaptak felhatalmazást.

Ami azonban a következő években történt, arra nem, ezért tekinti illegitimnek a Fidesz lépéseit Orbán egykori tanácsadója.[14]


A cikk itt még nem ér véget!
Ha a teljes írást el szeretné olvasni, akkore rendelje meg a kiadó címén (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.) a teljes lapszámot nyomtatott vagy elektronikus (PDF) formában.


[1] Balog Zoltán–Semjén Zsolt, A magyar modell, in Egyházakra vonatkozó hatályos jogszabályok gyűjteménye 2002, Bp., Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, 2002.

[2] I. m., 3–4, itt 3.

[3] I. m., 4. A Vatikáni megállapodással, az egyházpolitikával és egyház-finanszírozással kapcsolatban lásd részletesebben: Wildmann János, Az állam világnézeti semlegessége feladásának egyházpolitikai megalapozása, Budapesti Könyvszemle, 2014/tél, 334–336.

[4] https://index.hu/belfold/2018/09/04/elek_istvan_interju_kulturharc_media_heti_valasz/. (Letöltve: 2018. 09. 06.)

[5] https://magyarhang.org/belfold/2018/08/17/palinkas-jozsef-ez-a-politika-csodot-fog-mondani/. (Letöltve: 2018. 09. 06.)

[6] Az ország állapotának tükre. Veres András püspök a választásokról, Új Ember, 2006. április 30., 1.

[7] Osztie Zoltán, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége országos elnöke, Ne történhessék bármi a közéletben…, Új Ember, 2006. április 30., 3.

[8] A Nyugattal és EU-val szembeni fenntartás volt különösen is erős volt a reformátusok és katolikusok között, amint azt egy kutatásunk igazolta: Korpics Márta–Wildmann János, Vallások és egyházak az egyesült Európában. Magyarország, Bp., Typotex, 2010, 27–97.

[9] http://www.metegyhaz.hu/files/Semjen--valasz_180803v.pdf. (Letöltve: 2018. 09. 06.)

[10] Székely János, „Ha gyűlöl majd benneteket a világ…”, Új Ember, 2012. január 22., 1.

[11] Bábel Balázs, Aki megvall engem az emberek előtt, Új Ember, 2012. január 29., 2.

[12] http://veszpremiersekseg.hu/valaszlevel-david-baer-teologia-es-filozofiaprofesszornak/. (Letöltve: 2018. 09. 06.)

[13] https://magyarhang.org/belfold/2018/08/17/palinkas-jozsef-ez-a-politika-csodot-fog-mondani/. (Letöltve: 2018. 09. 06.)

[14] https://index.hu/belfold/2018/09/04/elek_istvan_interju_kulturharc_media_heti_valasz/. (Letöltve: 2018. 09. 06.)

egysza

Adószám: 19667908-1-43
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinkhez kattintson ide.