egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Ha igaz, amit az ateista Eugenio Scalfari, a milánói La Repubblica főszerkesztője a pápával folytatott hosszú beszélgetést követően föltételez, hogy „új korszak köszönt be, amennyiben az egyház olyan lesz, amilyennek a pápa gondolja, és amilyennek szeretné”,[1] akkor a katolikus egyházra nálunk is hatalmas változások várnak. Feltéve, hogy tevékenyen részt veszünk bennük, s nem dőlünk hátra sem konzervatív-hagyományőrző, sem pedig haladó-liberális karosszékünkben. A tétlen keresztényekkel nem jön új korszak az osztrák egyházban. A jótékony változásra nyíló ablak – Jézus a kairoszra, az idők jeleire emlékeztetne minket (Lk 12,54-57) – most szélesre van tárva. Igaz, a hivatalos ablakcsukogatók is szorgalmasan munkához láttak már.

Ha igaz, amit az ateista Eugenio Scalfari, a milánói La Repubblica főszerkesztője a pápával folytatott hosszú beszélgetést követően föltételez, hogy „új korszak köszönt be, amennyiben az egyház olyan lesz, amilyennek a pápa gondolja, és amilyennek szeretné”,[1] akkor a katolikus egyházra nálunk is hatalmas változások várnak. Feltéve, hogy tevékenyen részt veszünk bennük, s nem dőlünk hátra sem konzervatív-hagyományőrző, sem pedig haladó-liberális karosszékünkben. A tétlen keresztényekkel nem jön új korszak az osztrák egyházban. A jótékony változásra nyíló ablak – Jézus a kairoszra, az idők jeleire emlékeztetne minket (Lk 12,54-57) – most szélesre van tárva. Igaz, a hivatalos ablakcsukogatók is szorgalmasan munkához láttak már.

1. A kiindulási helyzet

Az utóbbi években országosan olyan statisztikai változások jellemezték az egyház életét, melyek fölött elsiklani lehetetlen: kevesebb a pap és a szerzetes, kevesebb a pénzeszköz, kevesebb az eltökélten hívő ember, vagyis sok katolikus között kevés a keresztény. A szakembereknek nem hoztak meglepetést e fejlemények. A vallásszabadságra „megtérített” Ausztria a vallástól „szabad” lett. Hiszen a vallás már régóta nem elkerülhetetlen „sors” többé, hanem „választás” kérdése.

A helyzetképhez persze azok táborának elöregedése is hozzátartozik, akik meg akarják vagy akarták reformálni az adott kereteket. Mert hát hova is lett az 1995-ös egyházi népszavazási kezdeményezés 500 000 aláírója? Az egyház nyitott gondolkodású, fiatalabb tagjai, akik az egyház népe szempontjából kezdeményező módon gondolkodhatnának, gyakorlatilag már több fényévnyi távolságra vannak az egyháztól. A valódi „liberális” beállítottságnak befellegzett: mind a társadalomban, mind az egyházban. Amennyiben a jelenlegi irányba mennek tovább a dolgok, úgy megtörténhet, hogy a fejlődés végén egy spirituális értelemben fogékony, társadalmilag pedig jelentéktelen gettóegyház marad majd.

Az egyházi népszavazási kezdeményezés (és a zsinati nemzedék) hívei egyre inkább visszahúzódnak, de a nyugalom nem állt helyre. Széles körben támogatják a „Plébánosi Kezdeményezés (Istennek engedelmes) egyházi engedetlenségi felhívását” maguk a plébánosok, de az egyház tagsága részéről is igen nagy számban.[2] A hétköznapi lelkészi tevékenység két égető sebe képezi felhívásuk tárgyát. Az egyik seb: a Jézus istenképének megfelelő beállítódás és bánásmód a válás és az újraházasodás kérdésében jelenlévő bűnnel és tragikummal kapcsolatban. A másik seb: az olyan hívő egyházközségek és közösségek úrvacsora-képességéért érzett aggodalom, melyeket tagjaik („laikusok”) hordoznak vállukon. Ám ez az említett felhívás sem tudott mindeddig semmilyen változást elérni, jóllehet XVI. Benedek pápa megemlítette a krizma-misén (nagycsütörtöki misén) anélkül, hogy mindjárt el is ítélte volna, amit már eredményként értékeltek.

Az osztrák püspökök mindezidáig az összes reformra irányuló kívánalmat eredményesen hárították el oly módon, hogy a reformok kezdeményezőinek a világegyházi piros lapot mutatták fel, mondván: „Ez az ügy a világegyház/Róma ügye – ebben sajnos semmit sem tehetünk”. Ilyenformán mintegy megfelezték püspöki hivatalukat: egyfelől, a helyi egyház vezetése itt, és a világegyház ügyeinek menetéért viselt felelősség (természetesen a pápával együtt) ott. A német pápa jóindulatúan és dicsérően támogatta őket ebben, hogy gyakorlatilag leadták püspöki felelősségük egyik felét a világegyház számára.

A püspökök Ausztriában is odaadó hívei voltak XVI. Benedeknek. Ez még abban az esetben is igaz, ha némelyikük szűk körben rokonszenvet mutatott a reformóhajok iránt. Ráadásul oly pápának voltak odaadó hívei, aki rendkívül okos és nagy nyelvi érzékenységgel megáldott tudós, a dogmatika magas színvonalú művelője ugyan, mégis fölöttébb introvertáltnak bizonyult. Nem volt erőssége sem a fejvadászat a legjobb emberek után, sem pedig a világegyház vezetése. Ahogy Raul Kneucker, az osztrák evangélikus egyház főtanácsosa fogalmazott, a katolikus egyház valóságos governance-problémával küzdött, kormányzási nehézségei voltak. Benedekből ily módon gyakorlatilag a kúria által kifúrt részmunkaidős pápa lett, második emberként a feladatára alkalmatlan Tarcisio Bertone bíborossal, akihez Benedek amolyan Nibelung-hűséggel még akkor is ragaszkodott, amikor világos lett, hogy a bíboros alkalmatlansága miatt Benedek a William-affért, a Vatikáni Bank körüli bosszúságokat, valamint a Vatileakset kapta a nyakába. Még Joachim Meisner bíboros és más bíborosok sürgetése is eredménytelen maradt, hogy nyomban váljon meg kockázatokkal terhes államtitkárától. Az a hatalmi klikk tartotta biztos karmaiban, amelyet Ferenc pápa barátságtalan szavakkal „lepraként” ostorozott. XVI. Benedek végül fölöttébb sokrétű okokból fejezte be tevékenységét, és tette lehetővé ezzel az újrakezdést a világegyház számára. Mindezt azzal az egyértelmű ígérettel, hogy a továbbiakban nem szándékozik beleavatkozni az egyház ügyeibe. Meglehet, Benedeknek pápaként az volt a legbátrabb cselekedete, hogy átadta a helyét egy olyan utódnak, aki számos tekintetben másként gyakorolja pápai hivatalát.

2. Meglepetés Argentínából

2.1. A távolról hozott

Ez a másik ember „az engedmények nélküli evangélium” embere. Úgy él, ahogy beszél. Már Buenos Aires érsekeként is az átlagos lakosság életében osztozott. A hivatalával járó elszigeteltséget nem tudta elviselni, ezért egyszerűen lakott, a tömegközlekedési eszközöket vette igénybe. Szíve nyitott volt a szegények iránt. Azon bíborosok közül, akik ennek ellenére mégis megválasztották, sokan szentnek tartják. Egészen szokványos szentnek: amilyen belőled vagy belőlem is válhatna.

Természetesen csodálkozunk, mért oly meglepő, hogy egy „pápa” normális, és hogy egymás után szünteti meg a középkori szokásokat. Amikor megválasztása után az egyik titkár válla köré akarta teríteni a mozettát, főpapi vállgallért, eme középkori hatalmi szimbólumot, állítólag azt mondta neki, megtarthatja azt, mert „Il carnevale e finito!”[3] Jorge Bergoglio már érsekként is sokat ült a gyóntatószékben, amely tapasztalata szerint őseredeti helye az ember isteni könyörület révén való gyógyulásának, és tanult a szenvedőktől: vagyis olyan emberektől, akik szenvednek önnön bűnüktől, és/vagy olyan irgalmatlanságtól, melyet az egyház éreztet velük. Gyóntató atyaként nem a morálteológiai tankönyvek után nyúlt, hogy a már amúgy is szenvedőket erkölcsi kioktatásban és elbátortalanításban részesítse. Sokkal inkább a súlyosan megsebzett embereket látta maga előtt! Bergoglio egyházról alkotott képének – amely gyakorta a keleti egyházban leli inspirációját – egyik alapvonása válik itt láthatóvá. Nem bírósági terembe vezeti a gyónást végző embereket (a nyugati egyház módjára), hanem (a keleti egyház módján) kórházba. Gyógyítani akarja sebeiket, sőt, az egész emberiség sebeit akarja gyógyítani. Ilyenformán, Bergoglio szemében az egyház amolyan globális hadikórházzá lesz. A sebesültek iránti könyörület a kulcs az új pápa szívének megértéséhez.

Ilyesféle isteni könyörületet élt meg önnön megválasztása során, mint a jezsuita folyóiratoknak adott interjújában elbeszéli. Mindez pápai címerében találta meg kifejeződését: „miserando atque eligendo”[4] olvashatjuk rajta. A könyörületet adta meg pontifikátusa alapdallamaként. Ez a könyörület, miként elődje, Benedek oly mesterien – persze valódi pasztorális kihatások nélkül – megfogalmazta, nem olyasvalami, mely szemben áll a joggal és az igazságossággal. Ám a jog (az egyházi jogra is vonatkozik ez) könyörület híján könnyedén billenhet át jogtalanságba – így XVI. Benedek pápa Deus caritas est (Az Isten szeretet, Róma, 2005). bemutatkozó enciklikájában.

A Latin-amerikai Püspöki Tanács, a CELAM elnökeként Jorge Bergoglio érsek nem csak kellemes tapasztalatokat szerzett a Vatikánnal. Jókora adag szkepszissel tekint a Hittani Kongregációra is. Megerősített források szerint (akkor már pápaként) Latin-Amerika rendfőnökei előtt így nyilatkozott: „Követtek el majd hibákat, fogtok mások lábára lépni. Megesik az ilyesmi. Meglehet, hogy még levél is érkezik majd címetekre a Hittani Kongregációtól, amelyben az áll majd, hogy ezt vagy azt mondtátok… Ne csináljatok gondot belőle magatoknak! Magyarázkodjatok, amikor úgy érzitek, hogy szükséges magyarázkodnotok, ám folytassátok csak tovább! … Nyissátok ki az ajtókat! Cselekedjetek valamit ott, ahol az élet cselekvésre szólít! Kedvemre valóbb az olyan egyház, mely helytelenül cselekszik, mivel egyáltalán cselekszik valamit, mint az olyan egyház, mely beteg lesz, mivel folyton csak önmaga körül forog.”

Az új pápát különösen zavarja, hogy az utóbbi pontifikátusok során az egyházi vezetés a zsinatot inkább visszafogta, mint előre vitte. Ebben teljesen egy véleményen van nagy mentorával, Carlo M. Martini bíborossal, aki röviddel halála előtt adott interjújában fájlalja, hogy az egyház 300 évvel sántikál a világ mögött. Ferenc pápa mindebben a Szentlélek lelketlen megzabolázását látja. Éppen XVI. Benedek pápa születésnapján, aki a 1975-ben a Bajor Rádióban hangsúlyozta, hogy a Zsinat szerinte nem volt új pünkösdnek tekinthető, Ferenc pápa homíliájánál, szabad beszédben, a Zsinat megvalósításának témáját hozta szóba. A Die Presse osztrák napilap rövid tudósítása alapján idézem:

„Ferenc oly egyértelműséggel állt oda a II. Vatikáni zsinat mögé, mint március 13-i megválasztása óta még soha – és követelte az ott meghozott határozatok gyakorlatba való átültetését. A 86 éves előd, XVI. Benedek pápa születésnapi miséjén tartott prédikációjában pedig úgy vélte a pápa, hogy az 50 évvel ezelőtti zsinat eszméit csupán ’elégtelenül valósították meg’.

A Vatikáni Rádió szerint Ferenc azt mondta: ’Vajon az egyház folyamatosságában és növekedésénél éreztük-e a zsinatot? Nem, éppen ellenkezőleg: ünnepeljük ugyan ezt a jubileumot, és úgy tűnik, hogy emlékművet építünk a zsinatnak, ám olyat, mely nem kényelmetlen, s mely nem zavar minket’.  Majd így folytatja: ’Hogy egészen nyíltan fogalmazzak: a Szentlélek zaklatás számunkra. Ő mozgat minket, útra küld minket, sürgeti az egyházat a folytatásra. Mi azt akarjuk, hogy megnyugodjék a Szentlélek, meg akarjuk őt szelídíteni. Ezt azonban nem lehet.’

A zsinat előtt időkhöz való visszatérésre irányuló törekvéseket visszautasította Ferenc. Ha vissza(felé) mennénk, az azt jelentené, hogy ’keményfejűek vagyunk’, hogy ’balgaszívűek lettünk’.”

2.2 A ferences jezsuita

Róma új püspöke, ahogyan a többi keresztény felekezetre való tekintettel – a pápai hivatalnak új alakot adva – előszeretettel hívja magát a ferences és a jezsuita szokatlan keverékének.

A) A „misszió” ferences újragondolása

Ferenc pápa ferences beállítottságú a katolikus egyház küldetésének általa célul tűzött naprakészre frissítésének tartalmi kialakítását illetően: vagyis mindazt illetően, amit a világegyháznak napjaink eggyé váló világában jelentenie kell. A misszió számára nem az időtlen evangélium, hanem a napjaink világában megtestesült evangélium, amely világba maga Isten „vitt el” minket a fontos(Vö. Jer 29,7). Ez az evangélium pedig egyrészt engedmények nélküli, másrészt viszont történelmi ballaszt nélküli – amennyiben az akadályozza az evangéliumot.

A mélyen értelmezett és megértett evangéliumra, ugyanakkor pedig a kortársak szenvedéseibe és sebeibe való óvatos beleérzésre támaszkodva Ferenc pápa „ferences egyházat” akar, vagyis „szegény egyházat, mely a szegények oldalán áll”. Legelőször is politikailag gondolja mindezt, ahogyan azt a kedélyeket felrázó Lampedusán, valamint Favelas in Rioban tett látogatása vagy Putyin orosz elnökkel folytatott telefonbeszélgetése is bizonyítja. Kíméletlenül ostorozza a kapitalizmust, ami ékes dicséretet hozott számára a németországi SPD részéről; a CDU-ÖVP (ideológiai okokból pedig az SPÖ)[5] tartózkodóbb az ilyesféle dicséretekkel. Mi végre is nálunk a szegényekről folytatott beszéd? Az SPÖ-vezette kormányban még egy szegénységi jelentést sem lehet összehozni. Márpedig az fontosabb volna, mint a gazdagoknak valamilyen vérszegény módon történő megadóztatása. Való igaz: senki sem tudja még úgy igazából elképzelni, hogyan is festene a szegény egyház, annak feje és tagjai túlságosan is gazdag országunkban. A pápa viszont gyakorolja mindazt, amit a világegyház számára remél. Benne mindennemű hivalkodó papos klerikalizmus visszatetszést kelt. A limburgi püspök, még ha a városépítészet történetébe érdemdúsan fog is majd bevonulni, ellenkezik Ferenc életstílusával – a karikaturisták nagy élvezettel ki is használják ezt. Ferenc pápa egyszerű világ-plébános hírében áll.

B) A világegyház jezsuita reformja

Az új pápában egyszersmind egy jezsuita is lakozik. Nem csak szentsége és a szegény Jézus iránti szenvedélye okán választották őt meglepően sokan. A kúriát is meg kell reformálnia: olyan herkulesi tett ez, melynél már II. János Pál, még inkább pedig XVI. Benedek is kudarcot vallott. II. János Pál egy kicsiny, Stanislaw Dziwisz vezette lengyel pót-kúriára vonult vissza, XVI. Benedek pedig hivatalából is.

A nagyhatalmú kúria konzekvens és kompetens módon megkezdett reformjánál Ferenc pápának az edzett jezsuita tapasztalata és éleslátása siet segítségére. Olyan bíborosi reform-csoportot állított fel, melyben a püspöki konferenciák kontinentális tömörüléseinek jelenlegi reprezentánsai ülnek. Ez világos jel az előkészületben lévő szubszidiáris decentralizáció vonatkozásában, amelyet a katolikus egyház másoknak prédikált ugyan, saját maga azonban csak csekély mértékben gyakorolt. A saját hibáikból és a tragikus helyzetek következtében elváltak, majd újra házasodottak pasztorális sebeinek gyógyítására egy családi szinódust hívott egybe. Azért, hogy ne a házasságot tapasztalatból nem ismerő püspökök adjanak tanácsokat a házastársak és családok keresztény életéhez, és döntsenek az érintettekről olyan kérdésben, melyben maguk nem érintettek, Ferenc pápa első ízben az egész egyház népének világméretű megkérdezését óhajtja, sőt azt is, hogy mérjék fel a hívők lelkipásztori tapasztalatait a házassággal, családdal, a homoszexualitással kapcsolatban stb. Joachim Meisner, a távozó, világegyházi tekintetben túlontúl hatalmas kölni bíboros afölötti nyugtalankodásában, hogy ilyen sokat hallgatnak az egyház népére, állítólag azt nyilatkozta: fog még a pápa csodálkozni rajta, mi minden száll ki majd Pandora szelencéjéből. Ám nem juthatna-e vajon Meisner bíborosnak is eszébe, hogy Isten Lelke az egyház valamennyi tagjában ott munkál, különösen pedig azokban, akik elkötelezettek, és hogy a szelencéből nem lelketlen korszellem, hanem Isten Lelke emelkedik ki. Ámbár teológiai szempontból nem értem, hogy a korszellemnek miért kellene mindjárt lelketlennek is lennie? Mint ahogy megfordítva persze abban sem lehetünk egészen bizonyosak, hogy a vezetésben mindenki csak a Szentlélekhez, nem pedig hatalomhoz és érdekekhez igazodik-e.

Sokakban ébreszt reményt, hogy a katolikus egyházban nyilvánvalóan nincsenek már tabutémák. Noha Ferenc pápa a nők pappá szentelése és a terhességmegszakítás kapcsán a konzervatívok megnyugtatására megismétli az ismert álláspontokat, ám az ő pápasága alatt bizonyosan egyetlen teológust sem fognak majd perbe, vagy fosztanak meg tanszékétől, ha nyilvánosan gondolkodik a nők pappá szenteléséről, és a lehetetlent mégis csak úgy ítéli meg, mint ami egyszer még a katolikus egyházban is lehetséges lehet. Ha ilyesféle hátraarcok a lehetetlenből a lehetségesbe a katolikus egyházban sohasem lettek volna (Szent Péter annak idején mindaddig azt mondta, hogy „szó sem lehet róla” (ApCsel 10,14), míg Isten Joppénál jobb belátásra nem bírta), akkor a kereszténység zsidó szekta maradt volna.

3. A meglepetés Ausztriára való kihatása

Vajon ez a meglepetés-pápa mármost az osztrák egyház életére is hatással lesz? Alighanem ez a legnehezebb kérdés.

 

 


(A cikk folytatódik! Ha felkeltette érdeklődését, ide kattintva megrendelheti a teljes lapszámot.)


 Paul M. Zulehner
pasztorálteológus, Bécs

 Himfy József fordítása

 


[1] Scalfari, Eugenio, in: La Repubblica, 2103. október 3.
[2] Ld. Sürgető aggodalommal, in: Egyházfórum 2008/6, 35-30. (A szerk.)
[3] „A karneválnak vége!” (A szerk.)
[4] „Megkönyörült és kiválasztotta” (A Szerk.)
[5] SPD: Sozialdemokratische Partei Deutschlands (Németország Szociáldemokrata Pártja), CDU: Christlich Demokratische Union Deutschlands ( Németország Kereszténydemokrata Uniója), ÖVP: Österreichische Volkspartei (Osztrák Néppárt), SPÖ: Sozialdemokratische Partei Österreichs (Osztrák Szociáldemokrata Párt)

egysza

Adószám: 19667908-1-43
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinkhez kattintson ide.