egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Kiszabadulhat-e az államfogoly?

A katolikus egyház az állam fogságában 

„a part mentén / a nap végén / lépésneszek / soká neszek / aztán elálldogálás / és semmi nesz / a part mentén / sokáig semmi nesz / aztán továbbállás / lépésneszek / soká neszek / a part mentén / a nap végén” 

Samuel Beckett: Körtánc
(Imreh András fordítása)

Hullámok. A hatvanas évek elejétől vallási megújulási hullámok söpörtek végig a világon. A II. Vatikáni zsinat és a felszabadító egyház, illetve a nemzeti egyházak jelentősége a francia–német, a lengyel–német megbékélési folyamatokban, valamint az iszlám hatása a gyarmati szabadságharcokra és a buddhista szerzetesek szerepe az ázsiai függetlenségi mozgalmakban játszottak szerepet a vallások megerősödésében. Ezt a hetvenes években visszaesés követte.

Majd a hetvenes évek végétől újabb megerősödés jelei mutatkoztak II. János Pállal és a kelet-európai fordulattal, Khomeini ajatollahhal és az iráni forradalommal, valamint a fundamentalista neo-protestantizmus és a szociál-darwinista neokonzervativizmus találkozásával. Újabb visszaesés következett a kilencvenes években. Ebből sokan arra következtettek, hogy szekuláris évszázadban élünk, és a szekularizáció előrehaladása megállíthatatlan. „Az elektromosság és az internet világában élők nem hihetnek az Ó- és az Újtestamentum csodáiban” – feltételezte a „modern emberről” Charles Taylor.[1] Ám hamarosan kiderült, hogy a „modern ember” vagy még vagy már nem létezik: nem szekularizált, hanem spiritualizált világban élünk, ahol vallásháborúk folynak, és az ember együtt él démonaival és angyalaival.[2]

Az ezredfordulótól hatalmas szökőárként tört be az iszlám hit fundamentalista és mérsékelt változata. És 2001. szeptember 11-e után nem is titkoltan a fundamentalista neoprotestantizmus a Jó és a Gonosz vallásháborúját vívta az iszlámmal szemben Afganisztánban és Irakban. Ebben a háborúskodásban a békepárti katolicizmus a „régi Európához” tartozott az „új Európával” és Amerikával szemben.

A brutális ütközés eredményeként a tízes évekre bekövetkezett az iszlám darabokra hullása, mindenki harca mindenki ellen a Közel-Keleten és a mérsékelt iszlám hatalmak válsága Törökországtól Indonéziáig. Ezzel párhuzamosan az amerikai fundamentalista neo-protestánsok beszorultak egy gyűlölködő republikánus kisebbségbe. A katolikus tudós, Joseph Bottum szerint a „poszter-fiatalok” világában megjelent a poszt-protestáns világi hit, amelyben élővé válik a középkor természetfölötti világa és az egyéni bűn és megváltás helyét a szociális bűn és megváltás, a szociális Sátán veszi át.[3] Eközben a katolikus világegyház roskadozni kezdett a konzervatív elöregedés, a korrupció, nepotizmus és a szexuális abúzusok terhe alatt. Alighanem ez vezetett Benedek pápa merész lemondó lépéséhez és Ferenc pápa megválasztásához. Vajon elindít-e a ferenci egyház egy megújulási hullámot az egyházban és a világban? Vagy a ferenci magatartás nem lesz több, mint külsőség?

A magyar katolikus egyházra a világ hitbeli hullámai, erősödések és visszaesések nem vagy alig hatottak. A magyar egyház legjellemzőbb tulajdonsága a változatlansága. Pápák jönnek, pápák mennek, a magyar egyház mozdulatlan marad. De változatlan a világ és a magyar társadalom kihívásaival szemben is. Többnyire ezek a kihívások el sem érik ingerküszöbét. Nincs annál jellemzőbb, hogy ötven évvel a II. Vatikáni zsinat után még mindig nem értek ide a zsinati nyitás gondolatai.

Versengés. A hithullámok feltámadása és elcsitulása közvetlen összefüggésben áll azzal, hogy mennyire képesek a világi, szekularizált eszmék, illetve a nemzetállamok, birodalmak, nemzetközi intézmények elméleti és gyakorlati válaszokat találni az emberiség, a civilizáció nagy kérdéseire. És versengenek, küzdenek egymással az egyes hitek és egyházak a kérdések föltevésében és megválaszolásában. Ilyen nagy kérdések a szegénység/gazdagság, egyenlőség/egyenlőtlenség, szolidaritás/részvétlenség, szabadság/zsarnokság, béke/háború, konszenzus/konfliktus, környezet/növekedés, univerzalizmus/nemzetépítés, sérelem/megbocsátás, életforma-tolerancia/tiltás. A nagy világi paradigmák, világmagyarázatok megroppanása, a tudomány mindenhatóságába vetett bizalom megkérdőjeleződése csak látszólag nyitott utat a hitek terjedésének és a hitelvű megközelítéseknek: általánossá a szekularizált és racionalizált mindennapiság és az irracionális és érthetetlen világkép vált.

Ha az eszmék és hitek hatásában a legnagyobb fordulatot az 1930-as évek óta a tömegtermelésre való áttérés jelenti, vagyis minden eszmét és hitet tömegtermékként, intézményesen gyártanak le hatalmas szervezetek, akkor a magyar egyházak kimaradtak a tömegtermelésre átállás folyamatából. A magyar katolikus egyház még mindig kézi szerszámokkal működő kisüzem, ahol személyes kisipari termékek születnek. Ennek következtében a nagy kérdésekben folyó versengésben nem vagy alig tud részt venni. A szovjet típusú tömegesen legyártott eszme- és tanítási rendszerrel, illetve a rendszerváltás utáni, racionalizált nyugatias vagy nemzetállami tömegtermékekkel szemben házilagos termékei nem versenyképesek.

1. Államfogoly

Az első fogság – a Kádár-rendszer foglya

Az 1956-os forradalmat követő megtorlás egyik elszenvedője a katolikus egyház. Ám, az 1962-63-ban meginduló konszolidáció egyik tartópillére is a Vatikánnal és ezen túl a magyar katolikus egyházzal történő kiegyezés. A vatikáni „keleti politika”, az enyhülés mintaországa Magyarország. A vatikáni szerződés egyike a kádári konszolidációs folyamat sikereinek: Magyarországot nemcsak kiengedik a nemzetközi blokád alól, de komoly erkölcsi elismerést nyer a Vatikán révén. Az átmenetinek és ingatagnak, kegyetlen egyházellenesnek és véreskezű zsarnokinak ismert rendszert Európa és a világ legbefolyásosabb egyháza legitimálja, elismeri egyenrangú és hosszú távú partnernek. A Casaroli-doktrína az ellenállás helyébe az együttműködést, az autonómia megkísérlése helyett a kettős – állami és vatikáni – ellenőrzést és engedelmességet állította. Róma felmentette a magyar egyházi személyeket az állammal való szoros – békepapi, besúgói, együttműködői – felelősség alól, és jóváhagyta azoknak a kiszorítását, akik megpróbáltak ellenállni vagy legalább autonóm magatartást tanúsítani.

A Casaroli-doktrína lényege, hogy az egyházi intézmények csak az állammal való folyamatos együttműködés és engedmények révén tarthatók fenn, és mind a Vatikánnak, mind a magyar egyház papjainak és híveinek bele kell nyugodniuk abba, hogy az elkövetkező évtizedekben a kommunizmussal kell együtt élniük. Ha megadjuk a császárnak, ami a császáré, cserébe várhatjuk, hogy békén hagynak minket. Róma magára vett minden felelősséget: ha hozzá való hűséged nem csorbul, akkor okod és jogod van a Kádár-rendszerrel bármilyen módon együttműködni. Tévedés ne essék, az ellenállásnak nem voltak reális esélyei, és nehéz megmondani, hogy a vatikáni megállapodás feltételeinél lehetett-e jobbat kialkudni. De a megállapodás közel harminc évre szükségessé és természetessé tette a hazugságot és képmutatást, és egy hazug kiegyezést teremtett.

Természetes következménye a Casaroli-doktrínának és az előrehaladó társadalmi konszolidációnak, hogy a magyar katolikus egyház vezetői nemcsak belenyugszanak a fogoly-helyzetbe, hanem az ismert Stockholm-szindrómát kezdték mutatni: megszokták és megszerették fogvatartójukat. A kádári államtól való teljes anyagi, személyi, intézményi függés a függést elfogadók számára a nyugodt létet és biztonságot jelentette. Ugyanakkor a rendszer mindig gondoskodott arról, hogy megmutassa, mi jár az engedetleneknek, a lázongóknak: kitaszítás saját egyházukban, megaláztatás, belső emigráció, végső soron börtön. Az üldözés és kiegyezés haláltánca egyházában föl sem merülhetett a II. Vatikáni zsinat nyitása, a szabadabb szellem elterjesztése. A magyar egyház kiszorult az egyetemes egyház szellemi és hitbeli folyamatainak peremére. A provinciára történő bezáratása párosult a rendszer azon szándékaival, hogy az egyháziak kapcsolatait egy belső körre korlátozza. A társadalommal és ezen belül az értelmiséggel való kapcsolat, dialógus nem jött, nem jöhetett létre. Így alakult ki a lehető legrosszabb „keverék”: a Horthy-kor konzervatív-hierarchikus, szellemellenes világa egyesült a Kádár-kor hamis realista, provinciálisan alkudozó egyházi világával.

Az európai országok egy – kisebbik – részében, a katolikus egyház a tömegek egyháza. De Európa nagyobb részében, az egyház az elit egyházává vált, ahol konzervatív vagy liberális hitbeli felfogások párbeszéde folyik egymással és a szekularizált többséggel. A magyar egyháznak aligha volt a lengyelhez hasonlóan útja a tömegekhez, annál inkább lehetett volna az elitekhez. Ehhez azonban hiányzott az a szellemi megújulás, amely az egyházat a párbeszéd részévé teszi. A katolikus egyház nem tudott mit kezdeni a Radnóti Miklós, Vas István, Weöres Sándor, Pilinszky János, Rónay György, Juhász Ferenc, majd Balassa Péter, Esterházy Péter, Krasznahorkai László Istenével. Keserűen írta Rónay naplójába, amikor 1965-ös párizsi előadásával meghódította a nemzetközi katolikus közösséget: „Csak egy baj van az egészben: hogy végtére »légüres térben« vagyok, magam vagyok a stratégám, a vezérem, a seregem is. Amit én gondolok és akarok, kívülem nem gondolja vagy nem meri gondolni senki már. Illetve gondolják, de nem azok, akiknek kellene. Azok az öregasszonyoknak írnak, én a fiataloknak szeretnék. Azok lesunyják a fejüket, akkor is, amikor a másik fél már párbeszédet szeretne. És legfőbb törekvésük, hogy kiérdemeljék az Egyházügyi fejbólintását. Ennek föltétele: nil novi [semmit se tenni]. És minél jellegtelenebb szürkeség. Pedig…”[4]

Hozzájárult-e a „hitbeli felelőtlenség” a magyar társadalom szekularizálódásához, a homo kadaricus vallástalanodásához, vagy a szekularizáció, a gyengeség vezetett a „hitbeli felelőtlenséghez”? A „hitbeli felelőtlenség” azokat a döntéseket vagy döntések elmaradását jellemzik, amikor az egyháziak történeti sorsfordulókon „utat engedtek a gonosznak”, amikor nem vállalták a jézusi felelősség kockázatát Istenükkel, keresztény közösségükkel, önmagukkal és ezen túl az emberiséggel, nemzetükkel szemben. A magyar szellemi elit 1918 utáni „erkölcsi és intellektuális felelőtlenségével” párhuzamosan létezik az egyháziak „erkölcsi és hitbeli felelőtlensége”, amikor a magyar társadalom legdöntőbb kérdéseiben, legfontosabb fordulópontjain nem tudtak – néhány kivételtől eltekintve – felelősen szólni és tenni. A magyarországi szekularizáció előre haladó és szélesedő folyamatával szemben egy ilyen egyház nem lehetett se sorskérdéseket föltevő, se válaszoló egyház. Papjainak és püspökeinek egyéni hitére, becsületére szorítkozott. Így lehetnek a magyar egyháznak mártírjai, példaadó személyiségei, miközben a magyar egyháznak ez az egyik legszégyenletesebb és felelőtlenebb korszaka.

A szabadság pillanata és a második fogság – a rendszerváltó állam foglya

A hetvenes évek végén jelentős változás ment végbe a Vatikán keleti politikájában. A lengyel pápa, II. János Pál szakított az enyhülés politikájával, és meghirdette Kelet-Európa „lelki felszabadítását”. Tudjuk, II. János Pál és az egyetemes egyház meghatározó szerepet játszott a lengyel rendszerváltásban. A kérdés az, hogy Magyarországon miért maradt fenn a Casaroli-doktrína, miért és hogyan maradt ki a magyar egyház a rendszerváltásból. Kívülről nem láthatunk bele, hogy mekkora része volt Rómának, mekkora Esztergomnak és végül mekkora a kádári Budapestnek abban, hogy fennmaradt a korábbi hazug status quo, de a katolikus egyház a többi nagyegyházzal együtt a Kádár-rendszer utolsó csatlósa maradt.

Az 1989-90-es szabadság-pillanat idején elmaradtak a bűnvalló szavak és tettek a katolikus egyház vezetői részéről. Ezt nem menti, hogy Róma ugyancsak hallgatott, és nem vállalt nyilvános felelősséget a Casaroli-doktrína pusztító hatásáért. A szabadság-pillanatban állhatott volna ki leginkább az egyház a hívők és a nem-hívők elé, és vállalhatta volna felelősségét a diktatúrával történő kényszerű együttműködésért. Akkor és ott mondhatott volna jézusi és példamutató szavakat az árulás, a besúgás, a júdási magatartás esendőségéről, s kérhetett volna bocsánatot nemcsak Istenétől és saját közösségétől, hanem a társadalomtól is. Különös hitelt kölcsönzött volna ennek a bűnvallásnak, hogy elsőként és egyetlenként hangzott volna el, ugyanakkor párbeszédet indíthatott volna, hogy mit kell gondolnunk a szolgálásról az üldöztetés idején. Ugyancsak történelmi lehetőséget szalasztott el a katolikus egyház püspöki kara, amikor nem fordult bocsánatkéréssel a magyar társadalomhoz a holokauszt idején tanúsított magatartásáért. E jelképes gesztusok elindíthatták volna a magyar katolicizmust egy új úton.

Ám, a katolikus egyház a rendszerváltással egy időben azonnal szerepzavarba került. A hatalomra került Antall-kormány a választói legitimáció mellé el akarta érni a katolikus egyház adta legitimációt is. Politikai szempontból az Antall-, a Horn- és az első Orbán-kormány túlbecsülte a katolikus egyház erejét és befolyását, és mint értékes túszt ejtették fogságba. A későbbiekben, a Medgyessy-, a Gyurcsány-, majd a második Orbán-kormány számára az egyház jelentéktelen mellékszereplővé válik, amelyet mellékesen, oda se figyelve, aprópénzzel és megvetéssel kifizetve tartanak fogva.

Antall szilárd meggyőződése szerint egy kereszténydemokrata kormány nem nélkülözhette a katolikus egyház aktív támogatását, amiért cserébe a kormány tartozik ennek az egyháznak életfeltételeket teremteni. A jobboldali kormány egész propagandája és valamennyi tette az üldözött egyházat erős támogató egyházzá próbálta varázsolni. Elfogadta és jóváhagyta az egyház történelmi sérelmeit, amelyeket mind anyagilag, mind erkölcsileg igyekezett kielégíteni. A kormány bevonta a nemzet- és államépítésbe a katolikus egyházat, vagy helyesebben, fölhasználta az egyház szimbolikáját saját építkezéséhez.

A katolikus egyház irányítói többségének nem volt se ereje, se kedve ellenállni az állami csábításnak. Az autonómia vékony és tövises ösvénye nem volt kívánatos. A fogság biztonságához szokott egyháziak örömmel fogadták el a teljes állami vagyoni és jövedelemfüggést, s cserébe szívesen legitimálták az államrendet. A kisebbség, a fiatalabb és nyitottabb püspökök, papok próbálkozása az ajtónyitásra a zsinati szellem, a párbeszéd, az autonómia irányába nemes próbálkozás maradt. A kilencvenes években már egyre konzervatívabbá váló világegyház, és a kelet-európai nemzet- és államépítő példák folyamatosan préselték is a magyar egyházat a „zsinatfelejtő” irányba. Az egyház „hitbeli felelőtlensége”, hogy a rendszerváltás legnehezebb szakaszaiban, a gazdasági és szociális válságok idején nem tudta, akarta elvállalni a szegények képviseletét, nem volt képes a társadalom és az elitek szociális lelkiismeretévé válni. Ugyanakkor az életforma-intolerancia, a morális ítélőbíráskodás, a beavatkozás a szekularizált társadalom családi, szexuális életébe komoly visszatetszést és kultúrharcos helyzetet teremtett.

Ekkor alakult ki a rendszerváltás első szakaszának egyházi modellje: nemzeti konzervatív egyház és az intézményes bezárkózás. Ebben a szabadsághiányos, provinciális, sérelmi és ressentiment alapú, életforma-intoleráns mocsárban létrejöttek szabadság-, tolerancia-, megbékélés- és párbeszéd-szigetek. Ilyen volt mindenekelőtt Várszegi Asztrik Pannonhalmája. Itt párbeszéd kezdődött a különböző vallási felekezetekkel, az értelmiségi elittel, és megindult egy európai civilizációs oktatási, építészeti, zenei és ezzel párhuzamos gazdasági minta évtizedes építkezése.

A harmadik fogság – az Orbán-rendszer foglya

[...]


  (A cikk folytatódik! Ha felkeltette érdeklődését, ide kattintva megrendelheti a teljes lapszámot.)


 


[1] Charles Taylor: A Secular Age (Cambridge Mass., 2007).
[2] Peter Berger: The Desecularization of the World: resurgent Religion and World Politics (Washington, 1999) és Peter Berger: The Many Attars of Modernity (Boston, 2013).
[3] Joseph Bottum: An Anxious Age: The Post-Protestant Ethic and the Spirit of America (Image Book, 2014)
[4] Rónay György: Napló II. 1965. március 22. Magvető, 1989, 780-781.


Share


Hozzászólások

egyszaKözhasznúsági jelentéseinkhez kattintson ide.

Új adószámunk:
19667908-1-43