egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

A Zsinat – valójában

A Gaudium et spes jelentősége a II. Vatikáni Zsinat értelmezése és mai aktualitása szempontjából

Ezekben a II. Vatikáni Zsinathoz kapcsolódó jubileumi években fennáll a veszélye, hogy már pusztán az eufóriától torzulást szenved teológiai tisztánlátásunk. Ilyen körülmények közt egyenesen üdítően és kijózanítóan hat a maga provokatív és humoros-távolságtartó hangütésével a Süddeutsche Zeitung egyik zsinati tárgyú cikke, amelyet a vallási és kulturális témákkal foglalkozó zsurnaliszta, Alexander Kissler jegyez. Arra mindenesetre alkalmas, hogy a II. Vatikáni Zsinat „megrögzött rajongói”-t, akik közé önmagamat is számítom, ellentmondásra ösztönözze. Kissler retorikailag tetszetős cikke látszólag Karl Rahner és Herbert Vorglimmer 2008-ban, a Herder kiadónál ismét megjelentetett Kleines Konzilskompendiumának [’Kis zsinati kompendium’] recenziója, a szöveg azonban alapjában véve tartalmazza a II. Vatikáni Zsinat fundamentális kritikájának elemeit. Messzemenően kétségbe vonja, hogy a zsinati nyilatkozatokat kötelezően el kellene fogadni, s elutasítja mai alkalmazhatóságukat is. Két tekintetben ad hangot rosszallásának: először is a szövegek stilisztikailag és tartalmilag olyannyira heterogének, hogy alig van mód megalapozott együttes értelmezésükre. A Zsinat „kígyóvonal”-ait – cikcakkjait – emlegeti. Kissler második szemrehányása azonban még súlyosabb: alapjaiban vonja kétségbe a Zsinat metodikáját. Történeti aktualitás nélküli nyilatkozatok, úgymond, szétbogozhatatlanul keverednek történeti meghatározottságúakkal, így meg sem különböztethetők egymástól. Ezzel szembehelyezkedve követeli, hogy: „aki a textusokba életet akar lehelni, annak fel kell tárnia, ami az időbeli meghatározottságú adalékok, darabosságok, vakmerőségek és szigorú korlátozások mögött maradandó”. Kissler szerint mindkét súlyos hiba – tudniillik a stílus heterogenitása, valamint a korhoz nem kötött teológia módszeres összemosása a gyorsan avuló, a jelenre vonatkozó diagnózisokkal – súlyosan árt a lelkipásztori konstitúciónak, amelyet ő, mint a zsinat reprezentatív alkotását, különösen problematikusnak tart.

Kibonthatatlan ez a véletlenből és szükségszerűségből gabalyított gombolyag a „lelkipásztori konstitúcióban az Egyházról a mai világban”, ebben a maga kilencvenhárom paragrafusával leghosszabb és legszószátyárabb dokumentumban […].

Kissler kritikája nem egykönnyen engedi el prédáját, a Gaudium et spest. Ez, a túlságosan is a napi aktualitásokra összpontosító dokumentum felületesnek mutatkozik, leragad – véli a szerző – az időbeli meghatározottságú, ezáltal teológiailag másodrangú kérdéseknél. Kissler szónokiasan megkérdi:

Vajon kell-e gondolkodnia egy „szent zsinat”-nak a szabadidőről és a szabadságolásokról, a közlekedési szabályokról, a valutákról és a mezőgazdaságról? Szükséges-e vajon, hogy részletekbe menően lajstromozzon mindent, ami a jelenét veszélyezteti, a fegyverkezési versenytől a fejlődő országokban uralkodó szegénységen át egészen az ateizmusig?

Ezek a kulturális újságíró szemében a Gaudium et spesnek nem részlethibái, ő az egész dokumentum irányultságát látja hibásnak. Merthogy az itt előnyben részesített módszer, a mával a maga konkrétságában és bonyolultságában való szembesülés csakis balul sülhet el. Hiszen a mai maholnap már tegnapi lesz. „A mai jelen nem tárható fel az akkoriban fogalmaival. Ez a végzete minden viselkedésmódnak, amely mindenkori jelene szintjén érvel.” Erre Kissler jellemző példát hoz: a haladással kapcsolatos optimizmus, amely a dokumentumból kihallik, rég átadta helyét kijózanodásunknak (már ami a technikai, gazdasági és civilizációs fejlődést illeti; a haladásban való olyasféle hit, amilyen a Gaudium et spesben leplezetlenül jelen van, igen kevéssé tűnik helyénvalónak Csernobil és Fukusima, az éhségkatasztrófák és szeptember 11-e után. Ezért aztán Kisslert a zsinati nyilatkozatok összességükben az 1960-as évek „jövőtől ittas vitaköreinek állásfoglalásai”-ra emlékeztetik.
Kissler a zsinati eufória általános lehűtése céljából messzemenően kijózanító értékeléssel szolgál a II. Vatikáni Zsinat aktualitását illetően, hogy tetemre hívja a „Zsinat rajongói”-t. De mit szegezhetnek szembe Kisslerrel – ők (1)? Vajon a Gaudium et spes olyaténképpen reprezentatív, ahogyan a szerző feltételezi – annyira, hogy zsinatkritikájának ez a dokumentum a központi gyúanyaga (2)? Vajon a lelkipásztori konstitúció olyannyira belebonyolódik a világi ügyekbe, hogy nélkülözi a teológiai mélységet (3)? S végül: Vajon a Gaudium et spes és ezáltal a Zsinat [eredményeinek] nagy része olyannyira elavult, hogy ma már csak „régiségtani jelentőség”-gel bír?

A következőkben teológiai feleletet igyekszem adni e három – kultúrrovat-témaként felettébb izgalmas – kérdésre.

Ansgar Kreutzer
a Linzi Katolikus Magánegyetem professzora, a Fundamentálteológiai és Dogmatikai Intézet vezetője
Németből fordította
Kőrös László


A teljes cikket elolvashatja, ha megrendeli a lapszámot, ide kattintva leadhatja rendelésését.

 


Share


Hozzászólások

egyszaKözhasznúsági jelentéseinkhez kattintson ide.

Új adószámunk:
19667908-1-43